Életünk olyan, mint egy hol lassan és méltóságteljesen hömpölygő, hol vadul áradó folyó. E kötet lapjain Paulo Coelho élete folyójának egy-egy szakaszán folytatott elmélkedéseit osztja meg olvasóival. – Exkluzív részlet
„Életünk olyan, mint egy hol lassan és méltóságteljesen hömpölygő, hol vadul áradó folyó” – írta Paulo Coelho a Mint az áradó folyó c. művében. A gyűjtemény hosszabb s rövidebb lélegzetű írások füzére, melyek gondolkodásra késztetnek az életről, a halálról, a választás szabadságáról, az elvesztett és a megtalált szerelemről. Egyik történet humoros, a másik komoly, de mindegyik azt kutatja, milyen igazán élni. Arra biztatnak, hogy igyekezzünk álmainkat életünk valóságává tenni, s a Személyes Történetünket soha ne veszítsük szem elől.
Paulo Coelho napjaink egyik legkedveltebb írója. Könyvei több mint 168 országban 73 nyelven jelentek meg, és 140 millió példányban keltek el. 2002 óta a Brazil Irodalmi Akadémia tagja. Számos rangos nemzetközi elismerésben részesült: a Világgazdasági Fórum Kristály-díjával és a Francia Nemzeti Becsületrend Lovagi címével is kitüntették. 2005-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként a Budapest Nagydíjat is átvehette. 2007 óta az Egyesült Nemzetek békenagykövete. A legtöbb nyelvre lefordított könyv szerzőjeként 2009-ben bekerült a Guinness-világrekorderek közé.
A Cultura.hu most egy rövid exkluzív részletet közöl az Ahenaeaum Kiadó jóvoltából.
Paulo Coelho: Mint az áradó folyó
(Részlet a könyvből)
A ceruza története
A fiú nézte, ahogy a nagymamája levelet ír. Egyszer csak megkérdezte:
– Egy olyan történetet írsz, ami megtörtént velünk? Netán ez a történet rólam szól?
A nagymama abbahagyta az írást és elmosolyodott. Így felelt az unokájának:
– Valóban rólad írok. De a szavaknál is fontosabb a ceruza, amit használok. Szeretném, ha a tiéd lenne, amikor nagy leszel.
A fiú kíváncsian ránézett a ceruzára, de nem látott rajta semmi különöset.
– De hát ugyanolyan, mint a többi, amit eddig láttam!
– Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. Van öt olyan erénye, amit ha sikerül megőrizned magadban, mindig békében leszel a világgal. Az első erény: nagy dolgokat vihetsz véghez, de soha ne feledd, hogy van egy Kéz, amely vezeti a lépteidet. Ezt a kezet mi Istennek hívjuk, és mindig az Ő akarata felé fog téged vezetni. A második erény: néha egy kicsit abba kell hagynom az írást, hogy kihegyezzem a ceruzát. A ceruzának ez szenvedést okoz, de a végén hegyesebb lesz. Van olyan fájdalom, amit el kell tudnod viselni, mert jobb ember leszel tőle. A harmadik erény: a ceruza mindig hagyja, hogy kiradírozzuk azt, amit elrontott. Megérti, hogy ha kijavítunk valamit, amit rosszul csináltunk, az nem szükségszerűen rossz – épp ellenkezőleg: fontos, mert az igazság útján tart minket. Negyedik erény: a ceruzában nem a fája vagy a külső formája a lényeg, hanem a grafit, ami benne van. Ezért mindig törődj azzal, ami a bensődben történik. Végül a ceruza ötödik erénye: mindig nyomot hagy maga után. Tudd meg, hogy az életben te is ugyanígy nyomot hagysz a tetteid után, és ennek tudatában cselekedj.
***
A felhő és a dűne
„Mindenki tudja, hogy a felhők élete igen mozgalmas, ugyanakkor igen rövid is” – írja Bruno Ferrero. Jöjjön hát egy újabb történet:
Született egy felhő a Földközi-tenger fölötti nagy viharban. De még arra se volt ideje, hogy megnőjön, egy erős szél máris Afrika felé sodorta a többi felhővel együtt.
Amint elérték a kontinenst, megváltozott a klíma: a nap nagylelkűen ontotta sugarait, alant pedig a Szahara aranyló homokja terült el. A szél tovább űzte őket a déli erdők felé, hiszen a sivatagban nemigen esik az eső.
Ám amint ez az embergyerekeknél is lenni szokott, a kamaszodó felhő úgy döntött, hogy elválik a szüleitől és a régi barátaitól, hogy világot lásson. – Hát te meg mit csinálsz? – kiáltott rá a szél. – A sivatag olyan egyhangú! Térj vissza a többiekhez, és meg se álljunk Közép-Afrikáig, ahol hegyek vannak és káprázatos fák! De az ifjú felhő természetétől fogva lázadó volt, és nem engedelmeskedett. Szép lassan aláereszkedett, majd rátelepedett egy enyhe fuvallatra az aranyló homok felett. Hosszas sétát követően arra lett figyelmes, hogy az egyik dűne mosolyogva nézi.
Látta, hogy a dűne is fiatal, nemrég alakította ki az elhaladó szél. Rögtön beleszeretett aranyhajába. – Jó napot – mondta. – Milyen az élet odalent?
– Van társaságom. Más dűnék, a nap, a szél és az időnként elhaladó karavánok. Néha nagy a hőség, de azért el lehet viselni. És odafent? Milyen ott élni?
– Itt is van szél és nap, de én tudok úszni az égen, és sok dolgot megismerhetek.
– Az én életem rövid – mondta a dűne. – Amikor a szél visszajön az erdőből, eltűnök.
– És ez elszomorít?
– Azt az érzést kelti bennem, hogy nem vagyok jó semmire.
– Én is ugyanezt érzem. Amint erre jön egy újabb fuvallat, elvisz délre, ahol eső lesz belőlem. De hát ez a sorsom.
A dűne habozott egy kicsit, aztán azt mondta:
– Tudod-e, hogy mi itt, a sivatagban úgy hívjuk az esőt, hogy Paradicsom?
– Ó, nem tudtam, hogy ilyen fontossá válhatok – felelte büszkén a felhő.
– Sok legendát hallottam már más, idősebb dűnéktől. Azt mondják, hogy eső után fű nő rajtunk és virágok. De én sose fogom megtudni, milyen az, mert a sivatagban nagyon ritkán esik. Most a felhő habozott. De aztán széles mosolyra húzta a száját:
– Ha akarod, én megöntözhetlek. Bár még csak most jöttem, máris beléd szerettem, és szeretnék örökre itt maradni.
– Amikor először megpillantottalak az égen, én is szerelmes lettem – vallotta be a dűne. – De ha szép, fehér hajadat esőre váltod, rögtön meghalsz!
– A szerelem soha nem hal meg – mondta a felhő. – Csak átalakul. És én meg akarom mutatni neked a Paradicsomot.
És elkezdte apró cseppekben simogatni a dűnét. Sokáig voltak így együtt, mígnem megjelent az égen egy szivárvány.
Másnap a kis dűne virágba borult. Ezt látva, az Afrikába igyekvő felhők azt hitték, hogy már elérték az erdőt, és ők is megöntözték. Húsz évvel később a dűnéből oázis lett, amely fái árnyékával hűsítette az arra járókat.
Mindez azért történhetett így, mert egy szerelmes felhő nem félt az életét adni a szerelemért.
