„És mit csinál, bíróságra citálja, ahol a nő majd kitálal minden simlis ügyet, amit az utóbbi öt évben végignézett?” Robert Galbraith alias J. K. Rowling A selyemhernyó c. krimijével folytatja Cormoran Strike magánnyomozó, és fiatal titkárnője, Robin Ellacott kalandjait. Olvass bele a regénybe.
J. K. Rowling nagyot robbantott, amikor Robert Galbraith álnéven írt krimisorozatának első kötete bombasiker lett. A szerző annyira élvezi Cormoran Strike magánhekus történeteit, hogy a Harry Potter-szériánál is sikeresebbnek érzi. Nálunk idén jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában Robert Galbrait álnéven debütáló szerző Kakukkszó című regénye, mely a tavalyi év egyik legnagyobb könyves meglepetése lett. A sorozat második kötetének (The Silkworm) első két fejezetét, amelyet mi magyarra fordítva megosztunk veletek.
A krimisorozat főszereplője Cormoran Strike magánnyomozó, és fiatal titkárnője, Robin Ellacott. Az első kötetben a páros egy híres szupermodell halála ügyében nyomoz, és merül alá a divatvilágba, hogy megismerje annak kevésbé nyilvános oldalát.
A második részben egy író eltűnése miatt fogadják fel a detektívet és asszisztensét. Amikor a regényíró Owen Quine eltűnik, a felesége Cormoran Strike magánnyomozóhoz fordul. Először azt hiszi, a férje csak elvonult magában valahová néhány napra (ahogy már korábban is), és most azt szeretné, ha Strike megkeresné és hazahozná. De ahogy Strike nyomozni kezd, kiderül, több van Quine eltűnése mögött, mint azt a felesége gondolta. Az ügy egészen addig rutinmunkának tűnik, amíg ki nem derül, hogy az író épp befejezett egy kéziratot, melyben vitriolos tollal megírt portrék szerepelnek szinte minden ismerőséről. Ha ez a regény megjelenik, életeket tehet tönkre – így tehát nagyon is sokan lehetnek, akik szeretnék befogni a száját. És amikor rátalálnak a bizarr körülmények között brutálisan meggyilkolt Quine-ra, versenyfutás következik az idővel: meg kell fejteni, mi vezeti ezt a kegyetlen gyilkost – mert Strike ilyennel még sosem találkozott…
A selyemhernyó ordulatokkal teli krimi, a Cormoran Strike-ról és eltökélt, fiatal titkárnőjéről, Robin Ellacottról szóló sorozat második kötete. A regény világszerte június 19-én jelent meg angol nyelven, Magyarországon pedig ez év végétől lesz kapható.
Robert Galbraith: Selyemhernyó
(Részlet a regényből)
KÉRDÉS
Mi táplál téged?
VÁLASZ
Rossz álmok.
Thomas Dekker: A spanyol nemes katona
– Remélem, Strike – szólt bele egy rekedt hang a telefonba –, minimum valami rohadt nagy híresség haláláról van szó!
A hajnali derengés előtti sötétben sétáló nagydarab, borostás férfi a telefonját füléhez szorítva elvigyorodott.
– Valami olyasmi.
– Kibaszott reggel hat óra van!
– Fél hét, de ha kell, amim van, muszáj lesz eljönnie érte – felelte Cormoran Strike. – Itt vagyok a lakása közelében. Van egy…
– Honnan tudja, hol lakom? – csattant fel a hang.
– Maga mondta – vágta rá Strike, és elnyomott egy ásítást. – Épp árulja a lakást.
– Ó – enyhült meg a másik. – Jól emlékszik.
– Van egy nonstop kávézó a…
– Hagyjuk már a picsába! Jöjjön be később az irodába…
– Culpepper, ma délelőtt még van egy másik ügyfelem, aki jobban fizet magánál, és egész éjjel fenn voltam. És ha fel akarja ezt használni, most kell megkapnia.
Nyögés. Strike ágynemű surrogását hallotta.
– Remélem, kurvára óriási dobás.
– Smithfield Café, a Long Lane-en – felelte Strike, és letette a telefont.
Láthatóan egyenetlenebbé váltak a léptei, ahogy lefelé sétált a lejtőn a Smithfield-piac felé – a téli sötétben hatalmas kőtömbnek tűnt az épület, ez az óriási, viktoriánus hús-templom. Minden hétköznap reggel négytől rakodták itt ki a húst, ahogy már évszázadok óta, aztán felvágták, csomagolták, és továbbadták London hentesüzleteinek, éttermeinek. Strike hangokat is hallott a homályban: valaki utasításokat kiabált, sípoltak az állati tetemeket szállító, tolató teherautók. A Long Lane-re belépve ő is csak egy lett a nagykabátba burkolózó emberek között, akik határozott léptekkel indultak hétfő reggeli dolgukra.
Fényvisszaverő mellényt viselő futárok álldogáltak szoros csoportban a piacépület sarkán őrt álló kő griffmadár alatt, kesztyűs kezükben teáscsészéket szorongatva. Az út túloldalán otthonos kandallóként ragyogott ki a környező sötétből a Smithfield Café: ez a nagyobb szekrény méretű hely nonstop nyitva tartott, meleget, zsíros ételt ígért.
Vécé nem volt benne, a vendégek megegyezés szerint a néhány házzal arrébb lévő fogadóirodába jártak át. Az azonban majd csak három óra múlva nyit ki, Strike tehát kitérőt tett egy mellékutcába, és egy sötét kapualjban könnyített magán: a hólyagja pattanásig feszült az éjszakai munka során megivott gyenge kávéktól. Kimerült volt, éhes, így fordult be végül a sercegő tojás és bacon zsíros illatába – ezt az örömet csakis azok tapasztalhatják meg, akik fizikai teherbíró képességük végső határáig hajtották magukat.
Két báránybundás-esőkabátos férfi épp felállt egy asztaltól. Strike bepréselte jókora testét a szűk helyre, és elégedett morgással huppant le a kemény fa-acél székre. Szinte meg sem várva, hogy rendeljen, az olasz tulajdonos nagy, fehér csészényi teát tett elé. Háromszög alakúra vágott vajas pirítós is járt hozzá. Öt percen belül ott gőzölgött előtte a nagy adag angol reggeli a méretes, ovális tányéron.
Strike jól el tudott vegyülni a helyen ki-be járkáló erős emberek között. Nagydarab volt, sötét bőrű, sűrű, rövidre vágott, göndör hajjal, ami már kissé hátrább húzódott magas, domború homlokáról. Széles orra volt, mint egy bokszolónak, és bozontos, komor szemöldöke. Az állkapcsán koszos borosta éktelenkedett, sötét szemét felnagyították a véraláfutásszerű karikák. Evés közben álmodozva nézte szemben a piac épületét. Ahogy oszlani kezdett a sötét, lassan alakot öltött előtte a legközelebb eső, kettes számú boltíves rakodókapu: egy ősöreg, szakállas, szigorú kőarc bámult rá vissza a kapu tetejéről. Vajon volt valaha az állati tetemeknek is saját istenük?
Épp nekilátott a kolbásznak, amikor megjött Dominic Culpepper. Az újságíró majdnem olyan magas volt, mint Strike, csak vékonyabb, és sápadt, mint egy ministránsfiú. Az arca furcsa aszimmetriája folytán (mintha valaki csavart volna rajta egyet az óramutató járásával ellenkező irányban) épp csak nem volt lányosan csinos.
– Hát remélem, valami nagyon jó anyag – kezdte Culpepper, miközben leült, lehúzta a kesztyűjét, és szinte gyanakvóan pillantott körbe a helyiségben.
– Kér enni? – érdeklődött Strike kolbásszal teli szájjal.
– Nem – felelte Culpepper.
– Inkább megvárja, amíg lesz friss croissant? – kérdezte vigyorogva Strike.
– Baszódjon meg, Strike!
Szinte szánalmasan könnyű volt cukkolni ezt a magániskolákban nevelkedett fiút, aki valami dacos arckifejezéssel rendelt teát, a közönyös pincért meg (Strike vidáman meg is jegyezte) „öregem”-nek szólította.
– Nos? – érdeklődött Culpepper, a forró csészéjét hosszú, fakó ujjai közt szorongatva.
Strike keresgélni kezdett a kabátja zsebében, majd egy borítékot húzott elő, és az asztalon keresztül odacsúsztatta. Culpepper kivette a tartalmát és beleolvasott.
– Akkurva életbe! – szólalt meg rövid idő múlva halkan. Lázasan végiglapozta az oldalakat; néhányat közülük Strike kézírásával írtak tele. – Ezt meg honnan a francból szerezte?
Strike épp nagyot harapott a kolbászba; ujjával az egyik papírlapra bökött, amire egy hivatalos címet firkantott.
– A nagyon dühös személyi titkárától – felelte, amikor végre lenyelte a falatot. – Őt is dugta, nem csak azt a kettőt, akiről maga is tud. Ő meg csak most fogta fel, hogy nem ő lesz a következő Lady Parker.
– És ezt meg hogy a fenébe derítette ki? – kérdezte Culpepper. A kezében izgatottan remegő papírok fölött bámult Strike-ra.
– Nyomozással – válaszolt Strike röviden, szájában újabb falat kolbásszal. – Maguk nem így csinálták, mielőtt még elkezdték kiszervezni a munkát a magamfajtáknak? Csakhogy ennek a nőnek gondolnia kell arra is, fogja-e még alkalmazni valaki, Culpepper, szóval nem akarja, hogy feltűnjön a sztoriban, rendben?
Az újságíró csak horkant egyet.
– Erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy elemelte a…
Strike fürge mozdulattal kikapta a papírokat a férfi kezéből.
– Nem emelte el. Őlordsága utasította, hogy nyomtassa ki ezeket tegnap délután. Csak annyit botlott, hogy megmutatta nekem is. De ha maga ki akarja teregetni a magánéletét az újságban, Culpepper, akkor visszaveszem.
– Hagyjon már! – tiltakozott Culpepper, és megint a jókora adócsalást bizonyító papírokért kapott Strike szőrös kezében. – Jól van, kihagyom belőle. De akkor is tudni fogja, honnan szereztük meg. Nem teljesen hülye.
– És mit csinál, bíróságra citálja, ahol a nő majd kitálal minden simlis ügyet, amit az utóbbi öt évben végignézett?
– Ja, persze – sóhajtott fel Culpepper rövid gondolkodás után. – Adja már vissza! Kihagyom a nőt a sztoriból, de attól még nekem is beszélnem kell vele, nyilván. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy rendben van.
– Ezek itt rendben vannak. Nem kell vele beszélnie – jelentette ki Strike határozottan.
Azt a remegő, összetört szívű, keserűen elárult asszonyt, akivel épp most találkozott, bizony nem szívesen hagyta volna egyedül Culpepperrel. Olyan vadul vágyik rá, hogy bosszút álljon a férfin, aki házasságot, gyerekeket ígért neki, hogy helyrehozhatatlanul tönkretenné magát és jövőbeli kilátásait is. Strike-nak nem tartott sokáig a bizalmába férkőzni. Az asszony már majdnem negyvenkét éves, azt hitte, szülhet majd gyerekeket Lord Parkernek; most meg valami vérszomjféleség tört ki rajta. Strike órákig ült ott vele, végighallgatta, hogyan habarodott bele a férfiba, nézte, ahogy könnyezve jár fel-alá a nappaliban, előre-hátra dülöngél a kanapén ülve, a homlokára szorított kézzel. És végül belement: az árulásba, amely egyet jelentett minden reménye végével.
– Kihagyja belőle a nőt – ismételte Strike, és Culpepperénél majd’ kétszer nagyobb kezében szorosan tartotta a papírokat. – Érti? Ez nélküle is kurva nagy sztori.
Culpepper pillanatnyi habozás meg egy grimasz után megadta magát.
– Jól van, jól van. Adja már ide!
Az újságíró a belső zsebébe süllyesztette a papírokat, belekortyolt a teájába; a Strike okozta pillanatnyi bosszúságot mintha háttérbe szorította volna az a diadalmas lehetőség, hogy tönkreteheti egy angol nemesember jó hírnevét.
– Lord Parker, Pennywell lordja – mormogta a bajsza alá –, te bizony annak rendje és módja szerint jól megszívtad, öregem!
– Ezt, ugye, a maga főnöke fizeti? – kérdezte Strike, mikor a számla megérkezett.
– Ja, persze…
Culpepper egy tízfontost dobott az asztalra, és a két férfi együtt távozott a kávézóból. Strike rögtön rágyújtott, amint becsukódott mögöttük az ajtó.
– Hogy érte el, hogy beszéljen? – érdeklődött Culpepper, és együtt megindultak a hidegben, el a motorok meg a piacra jövő-menő teherautók mellett.
– Meghallgattam – felelte Strike.
Culpepper gyors oldalpillantást vetett rá.
– A többi magánnyomozó, akivel dolgozom, mind azzal pepecsel, hogy hangpostákat hallgat le.
– Az illegális – szúrta oda Strike, és kifújta a füstöt, bele az egyre visszaszoruló sötétbe.
– Hát akkor…?
– Maga is védi a forrásait, én is az enyémeket.
Némán sétáltak úgy negyvenöt métert; Strike minden lépéssel egyre jobban sántított.
– Ez óriásit fog szólni. Óriásit! – szólalt meg Culpepper vidáman. – Ez a képmutató vén fasz csak károg, károg, milyen kapzsik a nagyvállalatok, erre van húszmillája kimentve a Kajmán-szigeteken…
– Örülök, hogy örül – bólintott Strike. – Majd e-mailben küldöm a számlát.
Culpepper megint rápillantott oldalvást.
– Látta múlt héten az újságban Tom Jones fiát? – kérdezte.
– Milyen Tom Jones?
– A walesi énekes – tette hozzá az újságíró.
– Ja, az – Strike-ot nem hozta lázba a dolog. – A seregben ismertem egy Tom Jonest.
– De látta a cikket?
– Nem.
– Szép hosszú interjút adott. Azt mondja, sosem találkozott az apjával, soha egy szót sem hallott felőle. Fogadok, többet kapott érte, mint amennyit maga most kiszámláz.
– Hát még nem látta azt a számlát – jegyezte meg Strike.
– Csak úgy mondom. Egyetlen csini kis interjú, és maga is kivehetne néhány szabad estét, nem kéne titkárnőket faggatnia.
– Ha nem száll le erről a témáról, Culpepper – figyelmeztette Strike –, akkor a jövőben nem áll majd módomban magának dolgozni.
– Mondjuk – mélázott Culpepper – anélkül is megírhatnám. A rocksztár apjától elhidegült fia háborús hős, nem is ismeri az apját, magánnyomozóként dol…
– Úgy hallottam, az is illegális, ha csak utasít másokat, hogy hallgassanak le telefonokat.
A Long Lane végén megálltak és szembefordultak egymással. Culpepper kényelmetlenül nevetett.
– Akkor várom a számláját.
– Remek.
Ketten kétfelé indultak; Strike a metró irányába.
– Strike! – visszhangzott mögötte a sötétben Culpepper hangja. – És meg is dugta?
– Alig várom, hogy olvashassam a cikket, Culpepper! – kiáltott vissza Strike fáradtan, még csak hátra sem nézve.
Sántikálva belépett a metróállomás homályos bejáratán, és eltűnt az újságíró szeme elől.
Francis Beaumont és Philip Massinger,
A kis francia ügyvéd
A metró máris kezdett megtelni. Sok hétfő reggeli arc: nyúzott, komor, merev, lemondó pofák. Strike talált egy ülést egy álmosan dagadó szemű, fiatal szőke lánnyal szemben; a feje folyton oldalra billent, ahogy el-elszundikált. Újra meg újra felrántotta, és kétségbeesetten figyelte a megállók elmosódott tábláit, nem ment-e túl a célján.
Zörgött, csattogott alatta a metró, úgy vitte Strike-ot a rosszul szigetelt tető alatti szegényes kis két és fél szoba – az otthona – felé. Mély fáradtságba merülve azon kapta magát, hogy a körülötte látható birkaszerű arcokon tűnődik: vajon milyen véletlenek hozták őket létre? Ha jobban megnézzük, minden születés puszta véletlen. Százmilliónyi spermium úszik vakon a sötétben – egészen hihetetlenül kicsi az esély rá, hogy valakiből pont az lesz, ami lesz. Vajon ebből a metrókocsinyi emberből hányat terveztek, morfondírozott, és közben majd’ elájult a kimerültségtől. És hányan voltak véletlen balesetek, mint ő maga is?
Volt az általános iskolai osztályában egy kislány, arcán nagy, portói vörös folttal: Strike titokban mindig is hasonlónak érezte magához, mert mindkettejükben születésük óta eltörölhetetlenül volt valami másság, ami pedig egyáltalán nem az ő hibájuk. Ők ugyan nem látták, de mindenki más igen, ráadásul elég modortalanul még emlegették is. Ahogy tökéletesen idegen emberek alkalmanként egészen megbűvölve néztek rá, amit ötévesen annak tudott be, hogy milyen különleges is ő – végül rájött, hogy csak azért, mert csak egy híres énekes gyerekeként tekintettek rá, ő volt a ritkaságszámba menő bizonyíték a híresség hűtlen afférjára. Strike alig két alkalommal találkozott a vér szerinti apjával. DNS-tesztre volt szükség, hogy Jonny Rokeby vállalja az apaságot.
Dominic Culpepper mintha megtestesítette volna azt a kéjsóvár, előítéletes hozzáállást, amivel a nyers kinézetű exkatona Strike azon ritka alkalmakkor találkozott, ha valaki kapcsolatba hozta az idősödő rocksztárral. Az ilyenek már rögtön életjáradékokra, nagylelkű ajándékokra gondoltak, magánrepülőkre, VIP-várókra, a multimilliomos megcsapolható vagyonára. Látva Strike szerény életmódját, azt, hogy milyen rengeteget dolgozik, azonnal lázas kíváncsiság tört ki rajtuk: vajon mit tett ez az ember, hogy az apja így elhidegült tőle? Vajon csak tetteti a szegénységet, hogy ezzel is még több pénzt húzzon ki Rokebyből? És mit csinált a milliókkal, amelyeket az anyja nyilván legombolt a gazdag szeretőjéről?
És Strike ilyenkor mindig nosztalgiával gondolt a seregre, annak a szakmának a névtelenségére, ahol az ember háttere, szülei szinte semmit sem számítottak ahhoz képest, tudja-e teljesíteni a feladatát vagy sem. Régen, a Különleges Nyomozóegységben az volt a legszemélyesebb kérdés, ha bemutatkozott, hogy mi ez a két fura név, mellyel szélsőségesen nonkonformista anyja felruházta.
Az autók már sűrűn haladtak a Charing Cross Roadon, mire Strike feljött a metróból. Felvirradt a szürke, lagymatag novemberi hajnal, teli még a levegőben lengedező árnyakkal. Kimerült, sajgó testtel befordult a Denmark Streetre, és nagyon várta a rövid alvást, amit talán be tud szorítani, mielőtt 9:30-kor jön a következő ügyfele. Odaintett a gitárboltos lánynak, akivel időnként együtt tartottak cigiszünetet az utcán, majd kinyitotta a fekete bejárati ajtót a 12 Bar Café mellett, és nekiállt felmászni a rég rossz, ráccsal körbevett lift körül kerengő vaslépcsőn. El a grafikai stúdió előtt az elsőn, el a saját, gravírozott üvegajtajú irodája mellett a másodikon, fel egészen a harmadik, legkisebb előtérbe, ahol jelenlegi otthona volt.
Az előző lakó, a lenti bár tulajdonosa egészségesebb lakóhelyre költözött, Strike pedig, aki néhány hónapig az irodájában lakott, rögtön le is csapott és kivette a lakást: nagyon örült, hogy ilyen könnyen megoldódott a hajléktalansága. A tetőtérben minden fogalom szerint kevés hely volt, különösen egy százkilencven centis lakónak. A zuhany alatt megfordulni is alig tudott; a nappalit és a konyhát kényelmetlen megoldással összevonták, a hálót pedig szinte teljesen kitöltötte a nagy franciaágy. Strike dolgainak egy része még mindig dobozokban állt az ajtó előtt, hiába parancsolt rá a főbérlő, hogy vigye be őket.
Apró ablakai háztetőkre néztek, mélyen alattuk a Denmark Street futott. A lenti bárból felszűrődő basszus itt már olyan tompán hallatszott csak, hogy gyakran el is nyomta a zene, amit Strike hallgatott.
Ránézésre is rögtön látszott a lakáson, milyen ösztönösen is rendszerető ember lakja: az ágy bevetve, az edények tiszták, minden a helyén. Borotválkoznia kellett és zuhanyoznia, de ezek várhatnak: felakasztotta a kabátját, majd beállította az ébresztőórát 9:20-ra, és csak úgy, ruhában lehevert az ágyra.
Másodperceken belül elaludt, és alig néhány további másodperc múlva (legalábbis nem tűnt annál többnek) már fel is ébredt megint. Valaki kopogott az ajtón.
– Elnézést, Cormoran, nagyon sajnálom…
Strike asszisztense, egy hosszú, vörösesszőke hajú fiatal nő bocsánatkérő arccal állt az ajtó előtt, amikor kinyitotta; amint meglátta, a lány arcára döbbenet ült ki.
– Jól van?
– Még aludtam. Egész éjjel fent voltam. Sőt, két éjjel is.
– Szörnyen sajnálom – ismételte Robin –, de 9:40 van, itt van William Baker, és egyre…
– Francba! – motyogta Strike. – Biztos nem jól állítottam be az ébresztőt… adjon öt per…
– De ez még nem minden – folytatta Robin. – Jött egy nő is. Nem is volt bejelentve. Mondtam neki, hogy már nem tud még egy ügyfelet elvállalni, mégsem hajlandó elmenni.
Strike ásított és megdörzsölte a szemét.
– Öt perc! Csináljon nekik egy teát vagy valami.
Hat perccel később Strike belépett a külső irodába, ahol ott ült Robin a számítógépe előtt. Tiszta inget vett, fogkrém- és dezodorszagot árasztott, de még mindig borostás volt.
– Hát, jobb későn, mint soha – jegyezte meg William Baker merev mosollyal. – Szerencséje, hogy ilyen csinos titkárnője van, különben még eluntam volna magam és itt hagyom.
Strike látta, ahogy Robin dühösen elpirul; elfordult, és látszólag a postát kezdte rendezgetni. Volt valami mélységesen sértő abban, ahogy Baker kimondta a „titkárnő” szót. A skatulyából kihúzott, hajszálcsíkos öltönyt viselő cégvezető azért alkalmazta Strike-ot, hogy az igazgatótanács két másik tagja után vizsgálódjon.
– ’Reggelt, William – köszönt oda Strike.
– Nem is kér bocsánatot? – mormogta Baker szemét a plafonra emelve.
– Jó napot, és maga kicsoda? – érdeklődött Strike a kanapén üldögélő vékonyka, barna kabátos középkorú nőtől, ügyet sem vetve a férfira.
– Leonora Quine – felelte az; Strike gyakorlott füle meghallotta benne a délnyugat-angliai akcentust is.
– Nagyon sok a dolgom még ma délelőtt, Strike – szólalt meg Baker.
Meg sem várta, hogy Strike behívja, bement a belső irodába. Amikor a magánnyomozó nem követte, már kevésbé kedélyesen folytatta:
– Azt kötve hiszem, hogy a seregben is így megúszta volna ezt a pontatlanságot, Mr. Strike. Jöjjön, legyen szíves!
Strike mintha meg sem hallotta volna.
– És pontosan milyen szolgálatokat szeretne tőlem, Mrs. Quine? – kérdezte a kanapén ülő kopottas asszonytól.
– Nos, a férjemről van szó…
– Mr. Strike, alig több mint egy óra múlva van egy következő találkozóm – szólt ki William Baker most már hangosabban.
– … a titkárnője azt mondta, csak időpont-egyeztetéssel lehet önhöz bejutni, de azt feleltem, megvárom.
– Strike! – kiáltott ki William Baker, mintha a kutyáját parancsolná lábhoz.
– Robin – mordult fel kimerülten Strike, aki végül csak kijött a sodrából. – Készítse el Mr. Baker számláját, és adja át neki az aktát. Benne vannak a legújabbak is.
– Micsoda? – nyögte elképedve William Baker. Kijött a külső irodába.
– Épp most rúgta ki magát – jegyezte meg Leonora Quine elégedetten.
– Még nem fejezte be a munkát! – fordult Strike-hoz Baker. – Azt mondta, van még…
– Majd befejezi magának valaki más. Akit nem zavar, ha seggfejek az ügyfelei.
Mintha megdermedt volna a levegő az irodában. Robin faarccal elővette Baker aktáját a kinti iratszekrényből, és átadta Strike-nak.
– Hogy meri…
– Egy csomó remek anyag van abban az aktában, ami megáll a bíróságon is – mondta Strike, és átadta a dossziét az igazgatónak. – Bőven megéri a pénzét.
– Még nem fejezte be a…
– De magával befejezte – szólt közbe Leonora Quine.
– Fogja már be, ostoba nőszem… – kezdte Baker, de aztán hirtelen hátralépett egyet, ahogy Strike meg egy felet előre. Senki nem szólt semmit. Az ex-katona most hirtelen mintha kétszer annyi helyet foglalt volna el, mint néhány másodperccel azelőtt.
– Fáradjon be az irodámba, Mrs. Quine – szólalt meg Strike halkan.
Az asszony bement.
– Gondolja, hogy ez a nő megengedheti ezt magának? – vigyorgott gúnyosan távoztában William Baker, kezével már az ajtó gombján.
– Az áraimról hajlandó vagyok tárgyalni – felelte Strike –, ha kedvemre való az ügyfél.
És Leonora Quine nyomában belépett az irodájába, és egy csattanással becsukta maga mögött az ajtót.
