„Mire a dunnaludak belemosódnak az egyre fehérebb naplementékbe, ketten alszanak a mellek gongjai alatt. A ludak gágogását visszahordják és újrasírják a vezetékek, a szelek, a szökésben meghátrálók és az elzavart kilincselők.” Sirokai Mátyás versei dalolva mesélnek.
„Az elrugaszkodó négykézlábra ereszkedik, könyékig, térdig a vízbe merülve. Amikor mind a négy irányból érzékeli a fákban vibráló energia gyűrűit, és megsejti, hogy az északi flórabirodalom rakétái évezredek óta kilövésre készek, vadul megindul alatta a tajga, és elérkezik az ugrás pillanata.“
Sirokai Mátyás új versei mintha régészeti leletek lennének egy eljövendő civilizáció szent irataiból: nehéz eldönteni, vajon hétköznapi mozdulatainkat írják-e le egy poszthumán sámán lézerpontosságú figyelmével, vagy épp a megváltás felé vezető ösvényt álcázzák egyszerű gyakorlatoknak. De akár a tajga közepén, akár egy intergalaktikus mentőkapszulában érezzük magunkat olvasás közben, egy dolog biztos: költészet ritkán van ilyen közel a csillagokhoz.
Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve
(Részlet a könyvből)
I.1.
Amikor elhagyja anyját és apját, a fiú az erdőbe vonul, hogy megkeresse a fát, mely odvába fogadja. Lelke bejárja ágait és megismeri a gyökerek csendjét, a levelekről egyenként tudja, melyik az északi szél vitorlája, melyik az évszakok kompja. Ha az erdő bőségétől növényi álomba merül, el kell azt hagynia, mert a lomha lélek nem hallja meg a dobok szavát.
Az erdőn semmi sem önmagának növekszik. Van, ami a napnak nő, van, ami a szélben, van, ami az eső mormolására, és van, ami dalol, hogy a férgeké lehessen. Az a legboldogabb, aki nyugalmat talál a növényi létben, mert egyetlen verejtékcseppje enyhülést hozhat a nyüzsgő talaj szomjazóinak. Ám akinek vére nem tud a nedvekhez lassulni, hallgasson annak szavára, és ne részegedjen meg az első utazás örömétől.
I.2.
A pelikánfának nincs szüksége az őt keresőre. Aki meg akarja találni, magáért teszi. Hogy önzése ne akadályozza, a fa eksztázisának idején meg kell tanulnia önmagára mint a fa részére gondolni, lemondva ezzel a látásról, a hallásról, a szaglásról és az ízlelésről. Amikor a nyírfák riadalma betölti az erdőt, és roppant súlyok emelkednek, süllyednek az ágak között, a fa és parazitája együtt válik helyettes áldozattá, egy testként élik át az eljövendő világ erőinek megnyilatkozását. Törzsük a kéregtől indulva átforrósodik, leveleik égnek merednek, és mikor a föld gyökereikre támad, ágaik a megnyílni látszó ég felé nyújtóznak, lángba borulásra kínálva terhüket.
Az extázisban átéltek az emberből egy új, hályogszerű ént kényszerítenek ki, amely különbséget tud tenni az álló- és a vándorfák között. Életereje megnő, számára a gyönyör képei többé nem a test, hanem a tűz ábrái közül kerülnek ki.
