„Tökéletesek vagyunk együtt, mondta egy szép napon. És másnap már nem voltunk együtt. Mi történt?”
„Sok nő szeretett vagy szeret olyan férfit, aki nem tudja viszontszeretni, aki az elköteleződéstől való félelmében ellene fordul, bántja vagy megfutamodik. Noha a jelenségről rengeteget írtak, a nők többsége továbbra sem érti a problémát, és fogalma sincs, hogyan kezelje. Még rosszabb, hogy sok nő azt képzeli, ilyesmi kizárólag vele történhet meg.
Azért írtam ezt a könyvet, hogy világossá tegyem minden hasonló cipőben járó nő számára: esete egyáltalán nem egyedi. A szóban forgó férfi nem csak vele bánik így, így bánt minden más nővel, akivel valaha dolga volt. Könyvemet forgatva nőolvasóm képes lesz tökéletesen megérteni, mi miért történik, mi rettenti el a férfiakat az elkötelezett párkapcsolattól, és miként vezet félelmük furcsa, zavarba ejtő, ellentmondásos viselkedési formákhoz. Fontosabb azonban, hogy a nő megtanulhatja, hogyan védekezzék.”
Steven Carter
Az A férfi, aki nem tud szeretni az első könyv, amely a bonyolult jelenkor páros viszonyainak elemzése közben a férfi kötelékfóbiájára hívja fel a figyelmet. A férfi-nő viszony dinamikáját megragadva keres magyarázatot arra a gyakori jelenségre, amelyet mindannyian jól ismerünk: a nő kész boldogan elköteleződni, a férfi azonban meghátrál, mielőtt a kapcsolat a fejlődés következő szakaszába érne.
Steven Carter és Julia Sokol interjúkra épülő könyve górcső alá veszi a férfi és a nő szerepét a legkülönbözőbb típusú kapcsolatokban. Ez az okos, világos és gyakorlatias mű segít idejében felismerni a kötelékfóbiára utaló baljós jeleket; felmérni a férfi félelmét – és hajlandóságát a változásra; elemezni a nő szerepét a helyzetben, és elkerülni a szükségtelen stresszt és szívfájdalmat.
Steven Carter – Julia Sokol: A férfi, aki nem tud szeretni
(részlet a könyvből)
3.
Ezért nem tud szeretni
Mitől fel ez az ember?
RUSS: Harminckét éves befektetési bankár – agglegény.
Russ egy méter nyolcvannyolc, és teljesen úgy néz ki, mint egy profi sportoló. Vállalatvezetésben jártas, közgazdászként évente legalább százezer dollárt keres. Többet is kereshetne, de nem szívesen ül meg egy helyen, nagyjából évente egyszer munkahelyet változtat. Így többnyire minden évben akad olyan időszak, amikor nincs állása.
Russ nagy, összetartó családból származik. Szülei, két nővére és öccse mindannyian boldog házasságban élnek. Jóllehet Russ vett magának egy tengerparti nyaralót és egy kis házat a hegyekben, továbbra is a szüleinél lakik. A maga útját járja, de úgy véli, praktikus és gazdaságos, hogy ne költözzön el a szülői házból.
Kevés kapcsolata tartott néhány hónapnál tovább. A nők, mondja, öt-hat találkozás után túl komolyan veszik a kapcsolatot, és ezt már nem szereti. Ha ilyet tapasztal, visszahúzódik, nem jelentkezik többé, fel sem veszi vagy üzenetrögzítőre kapcsolja a telefonját. A munkahelyén utasítja a titkárnőt, hogy tagadja le.
Legalább fél tucat olyan esetre emlékszik, amikor egy-két estén át hajtott egy nőre, aztán köddé vált. Személyes, társasági életében „utálja a tervezés formaságait”. Persze az üzlet „egészen más”, üzleti találkozókat akár hetekkel előre is gond nélkül tervbe vesz. Világos határt von üzleti és személyes ügyek között.
„Könnyen hozok döntéseket – mondja. – Elkötelezni magam csaknem lehetetlen.” Ami a nőket illeti, Russ nem szereti „tartósan” elkötelezve tudni magát, és a házasság gondolatát csakis „átmenetinek” tudná elfogadni. A gyerekekkel kapcsolatban máshogyan érez, ők ugyanis „nem állandóak, csak kölcsönvesszük őket, legjobb esetben tizennégy-tizenöt évre”.
Russ tavaly élte meg eddigi valószínűleg legfontosabb kapcsolatát egy Susan nevű nővel, akivel a munkája hozta össze. Egy évig tartott. „Ő vetett véget neki”, mondja.
Úgy kezdődött, mint Russ kapcsolatai rendszerint:
„Agresszív vagyok mindenben, amit csinálok. A személyes kapcsolataim sem képeznek kivételt. Susannel is iszonyú rámenős voltam. Amikor először találkoztunk, megcsodált egy ruhát egy kirakatban. Másnap reggel odamentem, megvettem, és elküldettem a munkahelyére. Azt gondoltam, nagyon romantikus vagyok… és elértem a kívánt hatást. Három-négy hét múlva már nála laktam.”
Noha Susanhez költözött, Russ nem hagy kétséget afelől, hogy részéről ez nem jelentett elköteleződést, és ontja magából az okoskodását alátámasztó érveket:
„Együtt lakni nem más, mint célszerűség; így praktikus. Nem jelent elköteleződést egyik fél részéről sem. Tulajdonképpen világosan jelzi, hogy nem vagy biztos a dolgodban; ezért nem kötsz házasságot. Másfelől azért döntöttem az együttélés mellett, mert alig van szabad időm. Azzal, hogy odaköltöztem hozzá, megspóroltam az ide-oda utazgatást, ha ugyanis minden alkalommal meglátogatom, majd hazamegyek, kevésbé gyakran láthatott volna. És világosan leszögeztem, hogy ezentúl is mindketten oda megyünk, és azzal találkozunk, akivel akarunk.”
Az első hónapokban rendben ment minden, mondja Russ, a környezetük tökéletes párnak találta őket. Mi több, kész ténynek vették, hogy előbb-utóbb összeházasodnak.
„Susan mindent elkövetett, hogy a kedvemben járjon. Kiállt mellettem. Mindig. Nem volt más dolgom, mint megmondani, hogy mit szeretnék, hová mennék legszívesebben, és ő benne volt. Eleinte tetszett, de aztán fulladozni kezdtem… úgy éreztem, megfojt.
Tudom, sablonos történet. Nincs könnyebb, mint a magad mentegetésére hibát keresni a másikban. Én is egyre több hibát találtam. Súlyosbította a helyzetet, hogy Susan az alapszabályok megváltoztatására törekedett, szerette volna elmélyíteni a kapcsolatot. Valahányszor több komolyságot vár tőlem egy nő, heves szívdobogások törnek rám. Egyszer elkísértem egy családi látogatásra. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, egy porcikám se kívánt ott lenni, mégis végig kellett ülnöm a vacsorát. Alig vártam, hogy szabaduljak. »Mi a fenét keresek itt? – gondoltam. – Nem tudom ennyire komolyan venni magam.« A szívem vadul kalimpált.”
Russ szerint számos más tényező is közrejátszott abban, hogy véget ért a kapcsolat.
„A virágosnál találkoztam vele, éppen Susannek vásároltam. Fölvittem magunkhoz; nem számítottam rá, hogy Susan egyszerre csak betoppan. De aznap korábban jött haza, és rajtakapott.”
Kérdésemre, hogy miért nem ment újdonsült nőismerősével a tengerparti házba – mindössze kétórányi autóút -, vagy miért nem vitte motelbe, Russ azt feleli, hogy alig ismerte, a nő valószínűleg nem érte volna meg a fáradságot. Susannel való kapcsolatát mégis kockára tette érte. Mint képzelhető, Susan teljesen kiborult, de Russnak sikerült meggyőznie róla, hogy a nő nem jelent neki semmit, és többet nem fordul elő hasonló. Néhány hónapig még eltartott a kapcsolatuk, de innentől fogva nyilvánvalóan válságos szakaszba ért.
„Féltem végleg elkötelezni magam Susan mellett, így minél tovább tartott a kapcsolatunk, annál utálatosabb lettem. Komiszul bántam vele. Kimaradoztam, hazavittem a munkahelyi stresszt, más nőkkel lógtam, kirekesztettem, nem szóltam hozzá. Pedig vonzó volt, okos. Minden volt, amit egy férfi akarhat, nekem mégsem volt elég. Végül egy este azzal állt elő, hogy megjelent valaki a láthatáron. Egy férfi, aki vele akar lenni. Aki nem sajnálja tőle az időt, aki kedves hozzá satöbbi. Csakhogy én utálom, ha fenyegetnek. Persze bűntudatom volt, tudtam, hogy Susan értékelné, ha felfortyannék; akár még a tiltás is jólesne neki: »Ne találkozz vele többet!« Mégsem mondhattam ezt, nem hátrálhattam meg, mert ha meghátrálok, azt hiszi, az ujja köré csavarhat, megtalálta az eszközt, amivel szükség esetén sarokba szoríthat. Másnap reggel arra ébredtünk, hogy kész, vége. Míg ő zuhanyozott, összecsomagoltam a motyómat, és elhúztam. Susan túlságosan átlátott rajtam… néha ez jó, de állandóan önmagammal harcolni már sokkal kevésbé. Susan szerint annyira félek, hogy sosem fogom komolyan elkötelezni magam, sosem leszek képes komolyan szeretni. Minél többet gondolkozom rajta, annál valószínűbb, hogy igaza van.”
Annyira fel, hogy nem tud szeretni
A kötelékfóbiás férfi karmai közé került nőnek először is azt kell tudnia, hogy a férfi rettegésének és zavarának oka nem az, amit a nő tesz, hanem amit ő, a férfi érez; nem az ver éket kettőjük közé, amit a nő mond, hanem amit a férfi gondol vagy feltételez. Nem a nő, hanem saját – gyötrelmes és szövevényes – életfelfogása készteti a férfi t menekülésre.
Könnyű megállapítani, hogy a Russ-féle férfiak azért nem tudnak szeretni, mert félnek elkötelezni magukat. A félelmet megérteni már sokkal nehezebb. A nő gyakran felismeri, hogy a férfi az elköteleződés elől futamodik meg, de nem feltétlenül érti az okát, ezért olyan tehetetlen. Hiába hát a felismerés, nem képes felvértezni magát, így a férfi magatartása óriási pusztítást visz véghez benne.
A kötődéssel kapcsolatos szorongásokat eddig csak a nő szemszögéből próbálták megérteni. Könyveket írtak a témáról, és elméleteket alapoztak kötelékfóbiás férfiakkal pórul járt nők tapasztalataira, illetve arra, ahogyan ők maguk értelmezik, amit megéltek. Ez a legnagyobb jóindulattal is csak a jéghegy csúcsa.
Meggyőződésem, hogy a nők ijesztően keveset tudnak arról, hogy mi játszódik le a szeretni képtelen férfiak lelkében. E tudás híján nemcsak ők, hanem akár a terapeuták is hajlamosak rá, hogy csakis a nő szemszögéből kíséreljék meg kideríteni, miért futott zátonyra egy kapcsolat. Ugyancsak sajnálatos tény, hogy a nők készek magukat ostorozni félresikerült szerelmi életük kudarcai ért.
„Nem lett volna szabad követelőznöm”, mondják, vagy „Túl gyorsan engedtem”, vagy „Micsoda ostobaság volt bíznom benne…!”, vagy „Csak tudnám, hol rontottam el…!” A legtöbb nő így reagál, amikor a férfi n jelentkeznek az első tünetek. Jellemző módon biztosak benne, hogy hatalmukban áll megváltoztatni a férfi monogám kapcsolathoz való viszonyát.
Annak érdekében, hogy a férfi „jobban érezze magát”, a nő kedvesebb hozzá, még nyilvánvalóbban szereti; százféle módon gondoskodik róla, erősítve benne a tudatot, hogy neki fontos a férfi, nem utasítja el. Más nők azzal próbálkoznak, hogy szándékosan nem vesznek tudomást a férfi félelmeiről, remélve, hogy elmúlnak.
Sajnos ezek a jó szándékú kísérletek többnyire épp az ellenkező hatást érik el a félelmeivel küzdő férfinál. Ha a nő tisztázni szeretné a helyzetet, kísérlete „cselnek” minősül, ha pedig törekszik még kedvesebb lenni, még több szeretettel közeledni, a férfi úgy értelmezi, hogy a nő szorosabbra vonja körülötte a hálót, amellyel csapdába ejtette. Az eredmény mindkét esetben az, hogy a férfi egyre inkább eltávolodik.
A nő igen gyakran kezét-lábát töri nagy igyekezetében, hogy többet adjon, jobban kimutassa a szeretetét, vonzóbb legyen, mélyebben tudjon együtt érezni. Aztán rájön, hogy nem az ő fogyatékosságaiban vagy tökéletlenségében kell keresni a bajt. Nem jut semmire azzal, hogy hagyományos értelemben próbál tökéletesebb lenni. Tucatszor is átfestheti a haját, elvégezhet harminc tanfolyamot, lefogyhat, meghízhat, szerezhet új barátokat, választhat más pályát, ezerféle módon átformálhatja testét-lelkét – a férfi problémája mégis megmarad. Hogy miért? Mert nem a részletekkel van baj. A férfi nem magára a nőre reagál, hanem az elköteleződésre. Az elköteleződéstől való félelmét pedig mit sem enyhítik a nő törekvései a változásra. Az egyetlen eredményes gyógymód feltétele, hogy a nő világosan értse a férfi félelmének mélyről jövő és elsöprő természetét.
Ez a félelem sem az idővel, sem a szerelemmel nem múlik el. Mert nem a szerelemtől fél a férfi , hanem attól, amit a szerelem képvisel; nem a nőtől fél, hanem attól, amit a nő képvisel. A legfontosabb pedig az, hogy egy szótól fél, amely így hangzik: ÖRÖKRE.
Örökre, vagyis nagyon-nagyon sokáig
Az elköteleződéstől való félelem számos kellemetlen tünettel járhat, amelyek között uralkodó a szorongás.
