„A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el” – írta a modern olasz irodalom egyik nagy alakja A rózsa neve című világsikerű regényében. A 84 éves korában elhunyt Umberto Eco olasz író-esztéta-irodalomtörténészre emlékezünk.
„A mintaolvasónak nem kell ismernie az összes említett helyet és individuumot a regényben. Elegendő, ha úgy tesz, mintha hinné, hogy ismeri őket. Nem csupán hatalmas méretű rugalmasság és felületesség kéretik a mintaolvasótól, hanem a jó szándék folyamatos gyakorlása is.
Ha a mintaolvasó így viselkedik, élvezni fogja a történetet. Máskülönben örökké tartó enciklopédikus kutatásra ítéltetik. Akadhatnak olvasók, akik azt kérdezik, hány lakosa lehet Saint-Quen-les-Toits-nak, vagy hogy hívják Charles Bovary nagyapját. De az ilyen akadékoskodók nem mintaolvasók. Maximális világokat keresnek, míg a narratíva csak kis világokkal maradhat életben.” (Umberto Eco: Az értelmezés határai)
Hasonlóan Johann Wolfgang von Goethéhez, Thomas Mannhoz vagy Jean-Paul Sartre-hoz, Umberto Eco a senki által nem vitatott, hazájában és az egész világon is óriási tekintéllyel bíró értelmiségi típus képviselője volt – mondta Barna Imre, a 84 éves korában elhunyt világhírű olasz író József Attila-díjas magyar fordítója.
Umberto Eco Alessandriában született, abban a városkában, ahol a Borsalino kalapokat készítő gyár is található. A torinói egyetemen filozófiából doktorált, később tanított is itt. Harminckilenc éves korában a szemiotika professzorának, egyben tanszékvezetőnek nevezték ki a bolognai egyetemen, vendégprofesszorként előadott többek között a Yale és a Columbia egyetemen.
Az ötvenes évek végén a neoavantgárd irányzat teoretikusaként szerzett hírnevet a Gruppo 63 köreiben. Számos irodalmi folyóirat munkatársa volt, 1971-től a Versus című nemzetközi szemiotikai folyóiratot szerkesztette. 1959 és 1975 között a milánói Bompiani kiadó egyik főszerkesztője volt, 1974-ben ő szervezte meg Milánóban a Nemzetközi Szemiotikai Társaság első kongresszusát.
Umberto Eco számos esszét és tanulmányt írt a tömegtájékoztatásról és a modern kultúráról. Az 1967-es A nyitott mű és az 1968-ban készült A hiányzó struktúra című alkotásában a művészi alkotás és a tömegkommunikációs eszközök kapcsolatát, valamint a műalkotás többértelműségét boncolgatta.
„Mi a szerelem? Semmi sincs a világon, sem ember, sem ördög, sem semmi, amire annyi gyanakvással tekintenék, mint a szerelemre, mert az minden másnál jobban beleveszi magát a lélekbe. Nincs semmi, ami annyira hatalmába tudná keríteni, annyira le tudná nyűgözni a szívet, mint a szerelem. Amiért is, ha nincs mit szembeszegezned vele, a szerelem teljességgel a vesztébe kergeti a lelkedet. (…) Mert ha nincs kellőképp fölvértezve, és túl heves a fogadtatása, akkor a lelket átható szeretet is vagy elbukik előbb-utóbb, vagy összevissza kezd hatni. Ó, a szeretet sokféle, közeledtekor a lélek előbb ellágyul, majd megbetegszik.” (Umberto Eco: A rózsa neve)
Első regénye, az 1980-ban megjelent A rózsa neve a nyolcvanas évek legnagyobb regényszenzációja lett. A mű keletkezésének indítékairól egy interjúban szarkasztikusan így nyilatkozott: „Meg akartam ölni egy szerzetest”. 1379-ben Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és fiatal kísérője, Adson von Melk felkeresnek egy észak-itáliai bencés kolostort az Appeninek magányos völgyeiben. Útjuk egyházi feladat, egy teológiai vitát kell előkészíteniük. Pápai legátusok és ferences szerzetesek között kell a világi hatalmi törekvések, a földi javak gyűjtése és a krisztusi szegénységi fogadalom figyelembevételével az egyház szerepének kérdését tisztázni. Mielőtt azonban az előkészületeket megkezdhetnék, néhány titokzatos haláleset bolygatja föl a kolostor nyugodt életét. William nyomozni kezd és a két látogató hamarosan felfedezi, hogy a közösségben az ájtatosság máza mögött titokzatos és gonosz dolgok történnek és a szerzetesek nem természetes halállal haltak meg. A humor és a játékosság elemeit sem nélkülöző, többrétegű mű középkori köntösbe bújtatott, kosztümös bűnügyi regényként és filozófiai alkotásként egyaránt olvasható. A negyvenhét nyelvre lefordított könyv hibáit a szerző 2011-ben korrigálta, és a latin idézeteket is lefordította a felkészületlenebb olvasók számára. A regényből Sean Conneryvel a főszerepben nagy sikerű film készült.
Az első regény bravúrját többi regénye, A Foucault-inga (1988), A tegnap szigete (1994), a Baudolino (2000) és a Loana királynő titokzatos tüze (2004) nem tudta megismételni. Legújabb, 2010-ben megjelent Il cimitero di Praga (A prágai temető) című regényében az irodalom leggonoszabb karakterét kívánta megteremteni.
„Időnként mindegyikünk gyengeelméjű, hülye, buta vagy bolond. Mondjuk úgy, hogy a normálisnak az az ember számít, akinél ésszerű arányban keverednek ezek a komponensek, ezek az ideáltípusok.” (Umberto Eco: A Foucault-inga)
Tanulmányíróként Eco az akadémikus stílus és a személyes hangvétel között csapong, a felsőbbrendű kulturális elitet szembeállítja a tömegkultúra által befolyásolt szélesebb rétegekkel. Magyarul megjelent elméleti munkái közül nagy sikert aratott a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című szellemes iránymutatója a dolgozatírás rejtelmeiről, valamint a publicisztikai írásait tartalmazó Bábeli beszélgetés. Élvezetes kultúrtörténeti kalandozás volt A szépség története, amelynek párját is megírta A rútság története címmel.
„Minden idők leggyűlöltebb szereplőjét akartam megteremteni. Remélem, sikerült is” – jelentette ki Eco A prágai temető című regénye megjelenésekor. A hamisítás mibenlétét és problémáit kutatta Umberto Eco a 19. század nagy összeesküvéseit megidéző regényben. Eco regényében már nem az a kérdés, hogy léteznek-e összeesküvések, sem az, hogy vannak-e összeesküvés-elméletek, az író ugyanis evidenciának veszi, hogy ezekre olyan szüksége van az embernek, mint egy falat kenyérre.
A beteg író utolsó könyve 2015-ben jelent meg Numero Zero címmel. Utolsó interjúját tavaly november végén adta a La Repubblicának, amelyben bejelentette, hogy más írókkal új könyvkiadót indított útjára La Nave di Teseo (Teseus hajója) névvel. A kiadót Umberto Eco kétmillió euróval finanszírozta. Akkor azt mondta: egy idős író számára „egy könyvkiadó alapítása alternatíva a keresztrejtvény-újságokra és az Alzheimerre”. Valójában Umberto Eco az új kiadót a Berlusconi-család birtokolta és az olasz könyvkiadást uraló Mondadori-RCS csoport ellen hozta létre.
Umberto Eco legutolsó könyvét a La Nave di Teseo májusban adja ki: a Pape Satán Aleppe című mű az írónak a L’Espresso hetilapban 2000 óta megjelent írásait gyűjti össze.
Az író több rangos irodalmi kitüntetést megkapott, többek között a Strega-díjat, a Médicis-díjat, a Cesare Pavese-díjat, az Asztúria Hercege Díjat, az Osztrák Állami Díjat, 2007-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként a Budapest Nagydíjat. Több egyetem díszdoktorává választotta.
