Diego Rodriguez Velázquez, a spanyol festészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége utolsó éveiben az udvari portrékon túl egy halhatatlan remekművet is alkotott. Az udvarhölgyek csodálatosan egyesíti az udvar merev pompáját és a hétköznapi élet apró mozzanatait.
Diego Rodriguez Velázquez 1599. június 6-án született. IV. Fülöp király tetszését annyira elnyerte a róla készült Velázquez-portré, hogy kinevezte udvari festővé, a művész ezután élete végéig festett képeket a királyi család és az udvar tagjairól, a spanyol arisztokrácia képviselőiről.
1649-ben Spanyolország új királynét kapott Ausztriai Mária Anna személyében. 1651 júliusában, kevéssel Velázquez visszatérte után megszületett a királyi pár első gyermeke, Margareta infánsnő. 1652 novemberében Velázquez főudvarmesteri kinevezésével újabb felelős tisztséget kapott az udvarban. A királynéról és a két infánsnőről – Maria Teresáról és a második házasságból született Margaretáról – portrék sorozata született a keze alatt. Az 1650-es évek tehát ismét az udvari kötelezettségek jegyében teltek. Velázquez elsősorban az udvari méltóságok és a jelentős események megörökítésének szentelte magát. Velázquez utolsó éveiben az udvari portrékon túl egy halhatatlan remekművet is alkotott.
1656-ban készült el a királyi családot a festő műhelyében megörökítő tabló, amely Las Meninas (Az udvarhölgyek) címen vált világhírűvé. A kép keletkezésének dátumát és a szereplők azonosítását Antonio Palominónak köszönhetjük. Palomino 1678-ban érkezett Madridba, ahol II. Károly király udvari festőjévé nevezte ki. Miután beszélt mindazokkal, akik személyesen ismerték Velázquezt, azonosította a személyeket, és pontosította azt is, hogy a helyszín a festő műhelye.
Mintegy 13 évvel ezelőtt derült ki, hogy Diego Velázquez kétszer festette meg Udvarhölgyek című, leghíresebb képét, a madridi Prado múzeum büszkeségét, amelyeken maga a festő látható, munka közben, udvarhölgyektől körülvéve. A második verzió – amely szinte mindenben megegyezik az elsővel – az angol Dorset hercegség Kingstone Lacy nevű településének múzeumában van, és eddig Juan Bautista Martínez del Mazó sevillai festőnek, Velázquez tanítványának és egyben vejének tulajdonították. A Prado restaurációs osztályának vezetője, Matías Díaz Padrón most 15 éves munkával bebizonyította, hogy az angol múzeumban lévő festményt is Velázquez alkotta.
Először pusztán tudományos és technikai jellegű vizsgálatok révén jutott arra a következtetésre, hogy az angol múzeumban lévő kép is Velázquez műve. Később azonban megtalálta a feltételezését alátámasztó történelmi dokumentumokat és iratokat is. A képről nem lehet tudni, hogy előbb vagy később készült-e a Prado múzeumban lévő példánynál, tehát nem tudni, hogy kiforrott vázlat, vagy másolat.
Az elmúlt évtizedek során nem egy Velázqueznek tulajdonított képről derült ki, hogy valójában valamelyik tanítványa festette. Megtörtént ez már a New York-i Metropolitan Múzeum egy képével és az Alba hercegnője gyűjtemény egyik festményével is. Azonban szinte ez az egyetlen műve, melyről bebizonyosodott, hogy a tanítvány alkotásának tartott festmény valójában Velázquez alkotta.
A középpontban IV. Fülöp lánya, az ötéves Margareta infánsnő látható, aki meglátogatja a festő műhelyét, amivel a festő nemcsak saját életkörülményeibe és munkamenetébe enged bepillantást, hanem a még kislány – de a kornak megfelelően már-már felnőttként ábrázolt – infánsnő és állandó kísérői világába is. Kétség nem férhet hozzá, hogy a korszak modelljei közül a legbájosabb Margareta infánsnő volt. Ez a kedves,szőke, kék szemű kislány láthatóan egy csapásra meghódította a festő szívét, és éveken keresztül remekművek sorára ihlette őt.
A képen a középpontban álló infánsnő ruháján és hajdíszén visszaköszönő rózsák díszelegnek. A virágcsokor új elem Velázquez festészetében. Ahogy José Ortega Y Gasset a Velázquez-tanulmányok c. könyvében, azon túl, hogy a hajdísz színének tónusai visszatükröződnek a ruha árnyalataiban, nyilvánvalóan súlyosabb jelentéseket is hordoz. Egyfelől erős líraisággal ruházza fel a jelenetet, a kislányt egy virághoz hasonlítva, másfelől az idősödő festő a tisztasággal azonosítja, és az élet múlékonyságának megkapó szimbólumává emeli a rózsákat.
A bal oldalon María Agustina Sarmiento de Sotomayor, az egyik udvarhölgy mély tisztelettel vörös kancsót nyújt neki egy tálcán. Jobbra Isabel de Velasco könnyedén meghajol az infánsnő előtt. Velázquez kissé hátrébb minket néz, és a szinte falnyi nagyságú festőállvány mellett látható, kezében ecsetje és palettája. A kép hátterében, az ajtóban állva, fél lábbal a lépcsőn José Nieto, a palota ceremóniamestere (aposentador) látható, míg Isabel mögött Marcela Ulloa dueña cseveg egy feketébe öltözött férfival, valószínűleg az udvarhölgyek istállómesterével. Az előtérben egy kutya hever, amelyet a Nicolasito Portusato nevű törpe a lábával lökdös, jobbján a „rémisztő” Maribarolla nevű törpe áll.
Velázquez 1660. augusztus 6-án Madridban hunyt el. A San Juan templom kriptájában temették el, az épületet 1809-ben lebontották, nyughelye azóta ismeretlen.
Fotók: Wikimédia
