József Attila elsősorban az érzékenység, az érzelem, a szociális hang megjelenítésének a költője volt. Ritkán írt az asztal nyújtotta örömökről, még ritkábban az alkohol okozta mámorról. Talán pont ezért is öröm olvasni a Himnusz a borhoz című versét.
Egész életében szegénység vette elő, hol nincstelen volt, máskor lyukas zsebű, József Attila csak álmodozni mert a libacombról, amikor Krúdy valódi gourmet-ként élvezte az életet. Gyermekkorát nagy szegénységben élte meg, később sem tudott elszakadni ettől a mély félelemtől és vágytól: megérdemel-e többet, jobbat, annál, ami jutott neki: „Csók az Élet ajakán, / Kedvesemnek várva vitt hír”. Alapjában véve hitt az élet szépségében, jóban tudott volna lenni a világgal, ha nem találkozott volna annyi csúnyasággal. Ez a vegyes érzelmi ellentét adja verseinek legjobb ízét és zamatát.
Mindennek ellenére lírája mégsem komor vagy sötét, egyszerre üdvözöl és üdvözít, éltet és pezsdít. „Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!” buzdítja önmagát és az olvasót is, abban a hitben és bizonyítási vágyban, hogy lesz még jobb, csak tenni kell érte. És bár maga a költő nem volt iszákos, sőt a pohár fenekére is csak ritkán nézett, a bor nyújtotta tüzességet ő is élvezte.
József Attila: Himnusz a borhoz
Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedvesemnek várva vitt hír.
Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.
Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Őserők tűz-istenkorcsa.
Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.
Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!
