Karinthy Frigyes, a mindig telibe találó költő-humorista, a csípősen szatirikus és kesernyésen ironikus író szakadatlanul arra törekedett, hogy komolyan vegyék, figyeljenek rá, mert olyat tud, amit más nem: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek”.
Karinthy több volt, mint hitték, több volt, minek látták, és több volt, mint a megannyi halhatatlan komikus szókép, sziporkázóan szellemes ölet kitalálója. A klasszikus irodalmi formanyelvet hátrébb tolva, de nem feledve, a komikus iróniát elővéve újat, modernt, huszadik századit hozott létre.
A legjobb barát, Kosztolányi így írt a Világban Karinthy könyvéről: „Karinthy Frigyes könyvének uralkodó tónusa: a fölény. Ez minden humor bázisa. Valakin nevetünk, s érezzük, hogy mirajtunk nem nevethetnek, valamit komikusnak találunk, s biztosan tudjuk, hogy mi egy igazság vértezetében megtámadhatatlanok vagyunk, a mi szempontunk igazabb, a mi kilátótornyunk magasabb… Karinthy Frigyes… a hamis fölényt neveti ki, és humora a fölény kigúnyolása. Szatíra, irónia, intellektuális tőr és ordináré, külvárosi gúny, szójáték, vicclapötletesség van a kezébe, hogy — tűzzel-vassal — célhoz érjen… Nála a humor igazi kritika, alkotóművészet, dolgok, stílusok, világnézetek integrális átfogása.”
Ez a mindig telibe találó költő-humorista, ez a csípősen szatirikus és kesernyésen ironikus író szakadatlanul arra törekedett, ahogy komolyan vegyék, hogy hallgassák meg, hogy elhiggyék neki, ő jót akar, figyelmeztet, mert ő tud valamit, fölismert valamit, amit még más esetleg nem, aki kitalálta a nagy aforizmát: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek”, aki gyakorta arra panaszkodott, hogy csak a humorát élvezik, de filozófiáját, gondolatait eldobják, rá sem figyelnek.
Figyeljünk Karinthy költészetére (is), érdemes.
KARINTHY FRIGYES: ELŐSZÓ
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
