„Az volt a csend! – oly kötelék / tartotta kötve ott, / hogy megnőtt hallgatása még, / ha harkály kopogott.” Ezen a héten a 203 éve elhunyt Percy Bysshe Shelley költeményét ajánljuk.
„Az igazi nagysághoz hatalmas képzelőerőre van szükség, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe, és sajátunkként tudjuk megélni fájdalmukat és örömüket” – írta Percy Bysshe Shelley
Shelley hitt az egyéni szabadságban és az emberiség tökéletességében, megalkuvást nem ismerő idealista volt rövid élete során.
1822. július 8-án, nem sokkal harmincadik születésnapja előtt társaival együtt Shelley viharba került, miközben megpróbált Leghornból La Speziába, Olaszországba hajózni Don Juan nevű szkúnerével. A költő, aki szenvedélyesen szeretett hajózni, nem tudott úszni. Mikor holttestét megtalálták, kabátja zsebében Keats egyik kötete volt. Shelley földi maradványait Byron máglyán égette el a tengerparton
Percy Bysshe Shelley költő 1792. augusztus 4-én született a sussexi Field Place-ben, Nagy-Britanniában és 1822. július 8-án Lericiben, Olaszországban hunyt el.
PERCY BYSSHE SHELLEY: VISSZAEMLÉKEZÉS
Most már a sok nap véget ért:
a szép és tág napok közül
a végső, gyönyörű halott.
Emlékezet! föl és dicsérd,
mint szoktad – sírversét a múlt
dicsőségnek már írhatod –
a föld szép arca elborult,
ránc ül az égi szem körül.
A Fenyvesek közt, óceán
partjára vitt az út,
a vihar ült sötét tanyán,
a szél fészbe bútt.
Felhők eltűntek játszani,
s alvó, halk habon át
láttuk a mélybe szállani
a Mennyek mosolyát.
Ó, az az óra tán az ég
mögül hullott le ránk;
láttuk, a nap fölött hogy ég
egy édenkerti láng.
Magas óriások között
álltunk, fenyők alatt,
mint kígyók teste gyűrüzött
sok széltől zord alak,
de rájuk minden lágy-meleg
azúr fuvallata
oly szín-összhangot hízeleg,
mely ég sugallata,
s zöld hullámon, zöld fák csucsán
ugyanegy álom ült,
mint erdőn, mely az Óceán
mélyébe elmerült.
Az volt a csend! – oly kötelék
tartotta kötve ott,
hogy megnőtt hallgatása még,
ha harkály kopogott.
Nem rezzent egyetlen virág,
ha béke-lehelet
szállt rajtunk át sa némaság
csak megnövekedett.
Úgy tűnt, a kopár, messze hegy
fehérlő vonalát
s előttünk a virágot egy
bűvös kör fogta át –
borzongató hatású báj
halk szellemélete
s egy percnyi békét élt a táj
harcos természete;
sa bűvös kör központja ott
gyönyörű, tizenegy
alak volt s ott élt a halott
csönd lelke: szerelem.
Néztük az erdőmélybe bújt,
sötét tócsák vizét;
a lenti zöld világba hullt
egy-egy darab kis ég;
a barna földben remegett
egy bíbor boltozat,
az éjnél feneketlenebb
s napnál világosabb
s az egész erdő benne ring,
ahogy csak odafenn,
itt szebb a szín és forma, mint
a magas tereken.
S látszott a fű, és úgy sütött
a mélyzöld fák alatt
a dél, akár felhők között
csillámló virradat.
Ily képet nem terem a föld –
ilyet képzelt s kivárt
a vízi szerelem a zöld
fenyőerdő iránt.
És ott derengett mindenen
elysiumi fény:
lágyabba napfény odalenn
sa lég a víz szirén.
S mint egy imádott nő, e lét
a víznek adta át
hívebb, valódibb lényegét,
legkisebb vonalát;
míg jött egy szél s úgy fújta szét
e sok lágy vonalat,
mint lelkünk legszebb képzetét
egy hűvös gondolat.
De míg te mindig szép leszel
és zöld a fák színe,
a víz gyakrabban nyugszik el,
mint Shelley szelleme.
(fordító: Vas István)
