Két merőben különböző temperamentumú ember, egy mély barátság. És egy gyermekvers, mely összeköt. Petőfi Sándor Arany Lacinak című verse szól gyermeknek, az édesapának és a költőjének egyaránt..
Petőfi és Arany barátsága a magyar irodalomtörténet egyik legszebb eleme. Ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett a hat évvel idősebb, zárkózott és befelé forduló Aranynak: lelki és szellemi kibontakozást, irodalmi és politikai iránymutatást, amelyhez évtizedekkel később is hű maradt. Petőfi számára pedig egy biztos és őszinte barátságot, irodalmi értéket hozott élete utolsó éveiben.
Mindannyian ismerjük, és talán észre sem vesszük és dúdoljuk, szavaljuk, párbeszédekben idézzük az Arany Lacinak című verset, amit Arany János hároméves kisfiának írta Petőfi, amikor Szalontára látogatott 1847 júniusában. Ezen a héten Petőfi Sándor Arany Lacinak című versével egyszerre emlékezünk Petőfire, aki 1849. július 31-én hunyt el és Arany János fiára, Arany László költőre és műfordítóra, aki 115 éve, 1898. augusztus 1-jén halt meg.
Petőfi Sándor: Arany Lacinak
Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott…
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát…
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan…
Itt van…
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!
(Szalonta, 1847. június 1–10.)
