Ezen a héten a 69 éve elhunyt Szabó Lőrinc gyönyörű versét ajánljuk. „azt hittem, szép szó vagy erőszak / ér valamit / s az élet, ha sokan akarjuk, / megváltozik.”
Szabó Lőrinc 1933-ban írt verse keserű, mégis felszabadító számvetés arról, hogyan tanulhatunk meg együtt élni a világ csalódásaival, és közben felfedezni a mindennapok apró örömeit.
A Különbéke nem vigasztalni akar, hanem szembenézni az élet kiábrándító tapasztalataival. Szabó Lőrinc fiatalos illúzióitól a felismerésig jut el: a világot talán nem lehet megváltoztatni, de meg lehet találni benne azt, ami mégis értékes. A vers végére megszületik a címben jelzett „különbéke” – egyfajta belső fegyverszünet a világgal, amelyben helyet kap a versírás, a nevetés, a jó pillanatok megbecsülése és egyre inkább a gyerekek szeretete is. Radnóti Miklós 1936-ban a Nyugatban úgy fogalmazott kötetről, hogy ez a különbéke „az elszánt nyugalomból” születik: „A Különbéke békekötés az anyaggal való harcban is, a kísérletek során szinte puritánná edzett művészet epikus nyugalmú felmutatása.”
Szabó Lőrinc, teljes nevén Szabó Lőrinc József Miskolcon született 1900. március 31-én és Budapesten halt meg 1957. október 3-án.
SZABÓ LŐRINC: KÜLÖNBÉKE
Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.
Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.
Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,
egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.
Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:
látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,
látom, milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,
s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,
s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, –
s mert mindez mégcsak nem is aljas,
nem szomorú,
s minden dolgok apja valóban
a háború:
úgy nézem, elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.
Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.
De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:
különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.
