„Azt csináltam, és úgy éltem pár hétig, mint egy itteni munkás egy életen át. Nekik sem egy leányálom ez itt, habár rövidebb a munkaidejük, biztosítva van a pihenésük meg a családi életük, és tűrhetően megfizetik őket. A mi esetünkben viszont nem egészen erről van szó.” Részlet Závada Pál Természetes fény regényéből.
el nem múlt életünk – retusálás nélkül
A Természetes fény döntően a második világháborúban meg előtte és utána játszódik. A szereplők javarészt Békés megyeiek, nők és férfiak, magyar magyarok, magyar szlovákok és magyar zsidók – ettől is függően veti őket a történet az öldöklés, a kényszermunka, a fogság vagy az áttelepülés közép- és kelet-európai helyszíneire. Eközben szeretnek és csalódnak, áldozattá vagy tettessé is válnak, elbeszélnek vagy fényképeznek – és vannak, akik nem térnek vissza többé.
Eltelt hét évtized, az okokat és a miérteket elfelejtettük: könnyű szívvel nézegettünk retusált képeket. Hogy ennek vessünk véget, ezt ajánlja Závada Pál nagy regénye, miközben máig bevilágít bennünket az iszonyúan szenvtelen természetes fény.
Závada Pál: Természetes fény
(részlet a könyvből)
Drága olvasóim, legutóbb Szolnokról Püspökladányon és Nagyváradon át a festői Margittára, vagyis visszatért vidékekre vezetett az önök Friss Újság-tudósítójának közmunka-szolgálatos útja, most ellenben a soha el nem bitangolt, anyaországi Bakonyban a helyünk. Közelebbről: Várpalotáról köszönti önöket Weisz Jakab 1943. április 19-én.
Fiktív exponálás: Mellettem áll egy bajuszkás, szép szál fiatalember bricsesznadrágban, jegyzetfüzettel, és diktálja magának, hogy én mit fényképezek fotóapparátus nélkül: A „Hentes és mészáros” ajtaja előtt egy piros ruhás kicsi lány áll hátratett kézzel, kihajtott fehér gallérral, hajában sárga szalag. Fehér komondor hasal mellette. A kislány oly kicsi, hogy a boltajtó magasba szökken, mint a gót templomok ablakai.
Közben azon tépelődünk, hogy kielégítő dokumentatív erővel bírnak-e vajon az írott szavak. Vegyük akár a fiatalembernek ezeket a jegyzetfüzetébe rótt sorait – ezek érvényesek-e vajon annyira, hogy tanúságtételképpen is hinni lehessen nekik? Én azt mondom, nem, az írás a szó szoros értelmében nem bizonyító erejű dokumentum
– szemben a fotográfiával, amely kétséget kizáróan meg tudja győzni az embereket valaminek a valóságosságáról.
Mondjuk arról, hogy az ajtó fölött tényleg a hentesüzlet cégére látható, hogy előtte egy kislány áll, hogy a szalag a hajába van bekötve, nem pedig a karjára fölhúzva, s hogy a lábánál valóban hever egy komondor. A fiatalember vitatja álláspontomat – szerinte létezhetnek dokumentatívan hiteles írások ugyanúgy, mint szavahihetetlenül hiteltelen fényképek.
*
Hölgyeim és uraim, tisztelt Friss Újság-előfizetők, T.-beliek és nem T.-beliek, makóiak, szarvasiak és mások, tetszettek-e vajon hallani már arról, hogy a bakonyi Várpalotán kit tartanak a legpalotaibb írónak? Hát elárulom, hogy Krúdy Gyulát, ha csodálkoznak is. Büszkén hivatkozik rá a helyi intelligencia, ahogy testvérlapunk, a Palota Népe is emlegeti, hogy családi kötelék fűzte ide, palotai volt a nagyanyja, itt született az édesapja, s ő maga is gyakran időzött itt gyerekként, majd felnőttkorában is. Egyik elbeszéléséből pedig arra következtethetünk, hogy egy darabig járt ide elemi iskolába is – habár attól, hogy ezt írja, még egyáltalán nem biztos. Ám a régi Várpalota hangulata és különös emberei, ahogy a helyi sajtóban olvasom, a Tési domb, a Thuri vár, a hajdani Alsóinkám, a Loncsos szőlőhegy présházai, a várostól már távolra szökött Bakony sudár fái sejtelmes zúgásukkal, makkoltató kanászaikkal, betyártörténeteikkel és varázsukkal a Krúdy-regények és elbeszélések egész sorában élnek tovább.
És vannak errefelé mindezzel szemben, drága előfizetőim, a kies homok-, lignit- és mészkőbányák, termelnek szorgosan a szomszédos Pétfürdőn a vitéz jákfalvi Gömbös által nemzetstratégiailag ideteremtett nitrogénművek – s ezek mind remekül beleillenek a környék egy rakásra idepakolt ipari objektumainak sorába. Amelyekben egyrészt szívesen alkalmazzák az önök hű tudósítóját az ő sors- és bajtársaival – hogy csak a Balaton csücskének közelében épülő szentkirályszabadjai repülőteret emeljem ki, ahol kőtörőink szorgoskodnak fáradhatatlanul.
De hadd áruljam el önöknek azt is, akár hadititok, akár nem, hogy a várpalotai bányák, a péti salétromművek, a fűzfői lőporgyár, a peremartoni és ajkai ipartelepek vagy a veszprémi Danuvia, a jutasi meg a hajmáskéri repülőbázis és tüzérségi tábor egytől egyig hadiüzemek, illetve katonai bázisok, ahol a csendőrség és az üzemi katonai parancsnokság a sűrűre szőtt besúgóhálózat segítségével folytat éber ellenőrzést. Ezért errefelé – ahogy az egész megyében – nyoma sincsen munkásmozgalomnak, viszont páratlanul erősek a nyilaskeresztesek és egyéb fajgyűlölő szélsőségesek.
Tudniuk kell, tisztelt előfizetőim és egyéb érdeklődők, hogy mibelőlünk, a felekezeti okokból inkrimináltak katonaköteleseiből itt, Veszprém megyében a legtöbb munkaszolgálatost a szentkirályszabadjai repülőtér építkezésén alkalmazzák. Szám szerint tíz kisegítő századról van szó, az önök lapjának szerény tudósítóját ezek közül – nem mintha nem volna mindegy, csak a rend kedvéért jegyzem föl – a 105/506-osba vezényelték.
Egyetértek azokkal, akik szerint a mi repülőtér-építő zászlóaljparancsnokunk, aki egy jóindulatú utász főhadnagy, végül is igyekszik enyhíteni a munkásszázadok állományának sorsán – az összkép mégis felemás. Mert hiába törekszik két századparancsnok is arra, hogy a dolgozó legénységgel emberségesen bánjon – nekik köszönhető a tábor élelmezési viszonyainak, és ha szabad így mondanom, jóléti intézményeinek a megjavítása -, ha a harmadik egy lelketlen vadállat, magyarán mondva. Akinek a zászlóaljparancsnok mégsem töri le a szarvát, ugye.
Működik viszont egy kisegítő katonai munkaszolgálatos tábor Zalahaláptól északra, Újdörögd-pusztán is, ahol 7-800 ember dolgozik, köztük most épp az én Imre öcsém is. Ez egy kétezer holdas kincstári gazdaság, nagyobbrészt erdő, kétszáz hold szántóval meg egy murvabányával. A tábor parancsnoka S. tartalékos főhadnagy, helyettese M. tartalékos hadnagy – Imre sokat emlegeti őket a nevükön, de én jobb, ha diszkrét vagyok -, az ő kedvükre szuperál a tizenöt főnyi keretlegénység, és brutálisak mind. A munka reggel négytől este hétig tart, és Imre szerint elszomorítóan gyenge az ellátás.
De hadd térjek rá, hölgyeim és uraim, hogy mielőtt Várpalotának és környékének mészkőkitermelését és -feldolgozását segítettem volna elő, volt szerencsém hat hetet eltölteni korunk vegyiparának fellegvárában, a Péti Nitrogénművekben is. Addig én is csak annyit tudtam róla, hogy pétisó, hogy hasznos ezzel a műtrágyával beszórni a termőföldet. De hogy ez csupán fedőtevékenység, s hogy ami az egésznek a létrejöttét előmozdította, az a katonai mozgatórugó, nekem erről fogalmam sem volt.
Tudatom tehát önökkel, hogy létezett egyrészt a katonai nemzetérdek, másrészt pedig a bánya magánérdeke, mármint hogy a nehezen eladható lignitet hol lehessen vajon hasznosítani. Hát a nitrogénművekben, melynek ammóniagyára használja föl az ahidrált szenet, és biztosítson ammóniát, gőzt, illetve áramot a kincstári műtrágyagyárnak, amely így aztán 1932-től a pétisón kívül hadianyagot is fog termelni. Mégpedig tömény salétromsavat, illetve robbanóanyag gyártására is alkalmas ammónium-nitrátot – hogy a háborúra való készülődés során már harci gázokat is előállítson. Így válik napjainkra nemcsak a honi vegyipar, hanem a hadiipar egyik fellegvárává.
Belőlem pedig itt faragtak elsőrendű robbanósalétromsav-lefejtőt. Nem mondom, hogy pályafutásomnak ez volt a legkedvesebb elfoglaltsága, sem azt, hogy ennél ártalmatlanabb teendőt el se bírok képzelni, mert el bírok, de miért ne ösztönözhetnének bennünket, drága olvasóim, akár a kockázatos kihívások, a próbatételek? Habár hencegni sem szeretnék, hiszen nincs mivel, nem lettem sem fakír, sem cirkuszi tűznyelő, nem tudtam lángok közt járni, sem parazsat vagy savat a markomba venni.
Azt csináltam, és úgy éltem pár hétig, mint egy itteni munkás egy életen át. Nekik sem egy leányálom ez itt, habár rövidebb a munkaidejük, biztosítva van a pihenésük meg a családi életük, és tűrhetően megfizetik őket. A mi esetünkben viszont nem egészen erről van szó. Bennünket nem egyenként és nem a lakótelep komfortos lakásaiban helyeznek el, nem vár ott minket a család, a hálóban az asszony, szabadidőnkben nem látogatjuk sem a közösségi, kulturális, hitéleti és szociális intézményeket, sem pedig a kereskedelmi és vendéglátó ipari egységeket, táplálkozásunk pedig egyhangúbb az övékénél. A fizetésünk pedig ennél alacsonyabb már nem is lehetne.
Megismerkedtem viszont a Krak-üzem egyik technikusával, és mivel a fotográfusi kémia révén van egy kevés alapképzettségem, megpróbáltam legalább értelmesen kérdezni – hogy ennek részleteitől megkímélem önöket, tekintsék előzékenységnek -, és ez imponált neki. Később aztán az is, hogy nem őt tekintettem az ellenségemnek
– hagytam, hadd lássa helyzetünket olyannak, mint valami orvos- beteg viszonyt, ahol az orvosi posztot ő a képzettsége által érdemelte ki, de hogy engem a kiszolgáltatott betegek közé lökött a sors, arról egyikünk sem tehet.
Habár a hasonlat sántít, ki is kéne húzni tán, hisz a technikusnak egyáltalán nem dolga, hogy a mi bajaink bármelyikét is orvosolja. Hogy mégis kaptam tőle néha egy almát, egy-egy szelet túrós lepényt vagy kalácsot, sőt a fogfájásomra valeriánát, az az ő munkakörétől független, önkéntes magánemberi irgalmából következett, amelyre következésképp nem illik apellálni, és bizony határai vannak. Miután ugyanis arra kértem meg, hogy egy-két szabadszájúbb levelemet vigye ki, és adja föl a postán – egyet Iczkovits Frédinek írtam, egy másikat pedig a szegedi Kárász utcába annak a lánynak, akivel legutoljára csókolóztam -, ezt megtette ugyan, de a következő héten a postási szolgálatot már megtagadta, mondván, hogy a főnöke szigorítást jelentett be, és nyilván le akarja buktatni őt is. Ezért egyelőre ne is beszélgessünk ilyen sokat, hát persze, mondom, ne beszélgessünk.
De a gondot hamarosan megoldotta, hogy engem áthelyeztek a várpalotai mészkőtelepre, úgyhogy búcsút inthettem a péti nitrogénnek.
Závada Pál: Természetes fény, Kiadó: Magvető Könyvkiadó, Kiadási év: 2014, Oldalszám: 632
Képek: Závada Pál: Természetes fény, Magvető Könyvkiadó
