Loreena McKennitt nem kifejezetten zenés-táncos mulatságokat tart, mégis mindenkit magával ránt ősi, mágikus világába.
Loreena McKennitt Budapesten
Felesleges is kimondani, hogy a kanadai előadóművész, a spirituális folk képviselője igazán különleges jelenség a világzene palettáján, életműve sokkal több és mélyebb, mint különböző kultúrák zenei elemeinek lelkes, de súlytalan összelapátolása.
Az ír és skót felmenőktől származó McKennitt többször látogatott már Magyarországra. 2009-ben a Margitszigeten, 2012-ben az Arénában lépett fel, 2019-ben, a Lost Souls világkörüli turné keretében pedig ismét az utóbbiba szervezték a fellépését. Nehezen saccolnám meg, hányan voltak kíváncsiak rá: tény, hogy a Papp László Sportaréna több szektora le volt függönyözve, de még így is szinte csoda, hogy erre az áttetsző, légiesen finom muzsikára sok-sok ezer ember hajlandó borsos jegyárakat kipengetni. Azon is lehet vitatkozni, passzol-e a hodályszerű helyszín hasonló szakrális élményekhez, még akkor is, ha a puritánul berendezett színpadra háromszög alakban gyertyákat lógattak be, és a színváltós világítással sem spóroltak, hogy biztosítsák az álomszerű atmoszférát. Nyilván hangulatosabb lett volna egy zöld mezőn üldögélve hallgatni, de ne kekeckedjünk. És hát nem túlzok, a koncert tényleg különleges élmény volt, McKennitt sajátos karakterével, hangjával és zenei kontentjével a fellépést egyenletesen magas minőséggé formálta, olyan derekasan beleadva magát a dalokba, mintha – és könnyen lehet, hogy így volt – csodálatos kísérőzenészeivel közösen órákig meditáltak volna előtte. Ez nem az a koncert, ahol beszakad az ember dobhártyája és másnap reggel minden ízülete fáj a szakadatlan táncolástól – dühöngő nem volt, a színpad elé is székeket pakoltak -, viszont egyszerre kavarja fel és gyógyítja jótékonyan a lelket, melynek sokszor a hétköznapi rutin fáj annyira, hogy szüksége van némi földöntúli szépségre a porhüvelylét súlyos terhének elviseléséhez.
A koncert néhány perccel nyolc után kezdődött, ez a pontosság magyar közönségnek még mindig annyira új, hogy fél órával a kezdés után is bőven sorjáztak be a késve érkezők. Brian Hughes gitárral, arab lanttal és kelta buzukival, Caroline Lavelle csellóval, Hugh Marsh hegedűvel, Dudley Phillips nagybőgővel, Robert Brian pedig ütős hangszerekkel vált az énekesnő teljes jogú partnerévé. Az előadást profi módon szerkesztették két részre: húsz perc szünet nyilván létszükséglet egy ennyire intenzíven igénybe vett énekhangnak.
A meditatív, kristálytiszta patakként csordogáló számok és a tempósabb folyamatzenék kiegyensúlyozottan váltották egymást, a dalok közti szünetekben McKennitt az ujja köré csavarta a közönséget azzal, hogy gyerekkoráról, zenei inspirációiról, állatokról, fákról, természetvédelemről mesélt. Pillanatok alatt rá lehetett hangolódni a szertepatakzó szomorúságra, fájdalomra és szépségre, ami a színpad felől áradt, az ír, a kelta, az arab, a spanyol kultúrkincs „McKennittes” tolmácsolására. És persze nehéz elragadtatott szavak nélkül beszélni az énekesnő kimagasló, érzelmes énektudásáról, ahogy a kísérőzenészek virtuozitásáról is. A Marco Polo arabos ritmusa, a The Bonny Swans letisztultsága, a Santiago vidám könnyedsége, a The Lady of Shalott fájdalmas melankóliája, illetve a Mummer’s Dance vagy a csodálatos, koncertzáró Dante’s Prayer hallgatása közben még a halál elkerülhetetlenségének gondolata is elviselhetőbb, márpedig ennél nagyobb dicséret művészt nem illethet. A csúcspontokon pedig, ahogy egymásnak feszült ének, dob, hegedű, hárfa, cselló, elektromos gitár és lant, a zenészek olyan katartikus összhatást értek el, hogy a közönség nem az Aréna kényelmetlen székein, hanem egy ősi, mitikus vihar közepén, feneketlen szakadékokban, vagy isten trónusának lábánál ülve érezhette magát.
Régi mesék hangulata, ódon bűbáj, bensőséges atmoszféra, szubtilis humor, kapocs a földöntúli és az evilági létezés között – ezt várja az ember, ha Loreena McKennitt-koncertre látogat, és pontosan ezt is kaptuk. Köszönet érte.
Hegedüs Barbara
