Aczél György neve egybeforrott a szocializmus kultúrpolitikájával. Ő volt a Magyar Szocialista Munkáspárt háttérembere, az örök Kádár-követő, a kultúra, az irodalom, a képzőművészet és a filmgyártás mumusa, a három T-elv létrehozója.
Aczél György Budapesten született. Apja halála után árvaházban nevelkedett. Építőmunkásként kezdett el dolgozni, miközben autodidaktaként képezte magát. Részt vett a Somér ifjúsági cionista mozgalomban. 1935-ben belépett a KMP-be. Álma a színpad és a szereplés volt, 1936-ban fél évet járt a Színművészeti Akadémiára, majd amatőr színészként tevékenykedett. 1942 elején letartóztatták, később munkaszolgálatra hívták be, ahonnan azonban sikerült magát leszereltetnie. A német megszállás és a nyilasuralom alatt az ellenállási mozgalom résztvevőjeként több száz zsidót mentett meg. A háború után 1946 nyaráig az MKP budapesti, majd az V. kerületi pártbizottságán dolgozott, majd különböző pártfunkciókat és országgyűlési képviselői feladatokat látott el. 1949. július 6-án letartóztatták, és a Rajk-per egyik mellékperében életfogytiglani fegyházra ítélték. 1954 augusztusában szabadult, szeptember 1-jén rehabilitálták.
1956. október 21. és október 27. között Bécsben tartózkodott, hazatérve csatlakozott a Partizánszövetséghez, október 31-én már részt vett az MSZMP alakuló gyűlésén. November 11-én az MSZMP IIB ülésén a jugoszláv típusú semlegesség mellett foglalt állást, és szorgalmazta, hogy Nagy Imrével folytassanak tárgyalásokat. A december elején megjelent „az ellenforradalom négy okát feltáró” határozat tárgyalásakor is a „puhább” vonalat képviselte. 1957. február 26-án önkritikát gyakorolt.
1957. augusztus 6. a nevezetes három T-elv, azaz a támogatni-tűrni-tiltani korszak kezdete. Az Aczél által megfogalmazott és beterjesztett dokumentumban – mai nyelvre fordítva – a Párt vezetősége előírta, hogy támogatni azt kell, aki minden megtesz a Párt jövőjéért, és azt csinálja, amit a Párt kér tőle. Tiltani a tabukat megsértőket és a határokat feszegetőket kellett. Tűrni pedig azt, aki e kettő között van, de semmiképp sem lép túl a meghúzott határokon. A kultúrát a pénzek felett rendelkező Aczél ízlése irányította.
Egy kutató szerint az állam úgy volt benne a kultúrában, mint a kukac az almában. Az állam adta a megrendeléseket, szabta meg a határokat, vagy éppen helyezte át azokat. 1973 januárjában ő készítette elő a Hegedüs Andrást, Heller Ágnest, Márkus Györgyöt, Márkus Máriát, Vajda Mihályt, Bence Györgyöt és Kis Jánost elítélő kb-határozatot.
Varga Ágota: Aczél-történetek – Beszélgetések tiltott, tűrt és támogatott kortársakkal Aczél Györgyről és a Kádár-korszakról címmel jelent meg..
Aczél György a Kádár-korszak kultúrpolitikájának egyik legfontosabb figurája volt, akinek tevékenysége nagyban meghatározta a kor művészeti életét és könyvkiadását. Élete és szerepe körül számos legenda kering, személyisége a mai napig ellentmondásos, viták tárgya.
A könyv beszélgetéseiben a hajdani politikus családtagjai, valamint a korszak kiemelkedő tudósai és művészei vallanak Aczélhoz fűződő kapcsolatukról, személyes életútjukról, valamint a korszak kulturális és politikai csatározásairól. Aczél szerepének különböző – olykor egymásnak ellentmondó – értelmezései bepillantást engednek a nagy hatalmú politikus és az ember, a családapa életébe, valamint a magyar történelem egy meghatározó korszakának mindennapjaiba.
A szerző, Varga Ágota, dokumentumfilm-rendező. Filmjeit (többek közt a Szemünk fénye, Leszármazottak és a Porrajmos – cigány holokauszt című munkákat) számos rangos hazai és külföldi elismeréssel jutalmazták. E könyv a 2009-ben bemutatott Aczél című dokumentumfilmjének beszélgetéseit, kibővített anyagát tartalmazza.
A kötetben szereplő interjúk alanyai: Aczél Anna, Aczél Ágnes, Szőcs Máté, Agárdi Péter, Vámos Tibor, Tétényi Pál, Popper Péter, Herskó János, Jancsó Miklós, Heller Ágnes, Konrád György, Koltai Dénes.
Varga Ágota: Aczél-történetek
Beszélgetések tiltott, tûrt és támogatott kortársakkal
Aczél Györgyrôl és a Kádár-korszakról
(részlet a könyvből)
Herskó János (1926-2011) filmrendező, pedagógus. Előbb a budapesti, majd a moszkvai Filmművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Az 1950-es évek első felében még szocialista szellemű munkákat készített.
A hatvanas években több fontos filmet rendezett (Két emelet boldogság, 1960; N. N., a halál angyala, 1970) komolyabb, líraibb hangvételű alkotásokat (Párbeszéd, 1963; Szevasz, Vera, 1967) egyaránt. 1952 től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és az ő kezdeményezésére indult 1961-ben a főiskola első kísérleti osztálya. A Hunnia Filmstúdió vezetőjeként is tevékenykedett, majd 1970-ben feleségével emigrált, és Svédországban telepedett le. Stockholmban főiskolai tanárként, később rektorként dolgozott. A kilencvenes években Budapesten is tanított.
– Kezdjük in medias res, a dolgok közepébe vágva, ahogy mondani szokás. 1969 egy szép napján, nem tudom már, nyár volt vagy kora ősz, csengett a telefon az irodámban, és Bacsó Péter megszólalt: „Kérlek, az Aczél megint ki akar rúgatni.„ Kérdem, hogy miért. Van az a Magyar Dezső csinálta film, Sinkó Ervin könyve alapján, az Agitátorok – abból botrány lett. Részint a tartalma miatt, részint azért, mert Révai elvtárs fia, Révai Gábor játssza magát Révai elvtársat.
– Akkor milyen minőségben voltál, milyen pozícióban?
– Én egy utolsó sztálinista vagyok, mert ugye voltam csoportvezető, rendező, a főiskolán tanár, a Filmművész Szövetségben már nem töltöttem ugyan be a titkári, főtitkári posztot, de azért ott is képviseltettem magam, szóval ma sem értem pontosan, hogyan tudtam megoldani, hogy ennyi mindent csináljak egyszerre.
– Ezek szerint jó elvtárs voltál, ha úgy tetszik?
– Igen, igen. Szóval ez attól függ, ez hullámzott, bocsánatot kérek. Ez nem ilyen egyszerű meghatározás, az ember néha jó elvtársnak számított, néha baj volt vele. Majd erről is beszélek később. Visszatérve az Agitátorok című filmre: mondtam Bacsónak, hogy kérem szépen, mi közöm van nekem ehhez, ezt a filmet átvette Újhelyi Szilárd, aki akkor már a minisztériumban dolgozott, nekem tehát semmi közöm sincs hozzá. „De akkor is – mondta Bacsó -, ajánlom, hogy beszélj Aczél elvtárssal.” Jó, telefonáltam, a kisasszony felvette, kapcsolta, és azt mondta nekem Aczél: „Mi van, grófom?” Mondom: „Beszélni akarok magával, hercegem.” Mert ilyen viszonyt játszottunk akkoriban. Azt mondta: „Jöjjön be!” Bementem, leültünk, és a következőt mondtam: „Drága Aczél elvtárs, annyira ismerjük egymást, hogy ha engem ki akar rúgatni, akkor miért nem mondja a szemembe, miért a hátam mögött? Ha én azt mondom magának, bocsánat a kifejezésért, hogy maga hülye, akkor itt mondom magának a szemébe, még ha mikrofonok vannak a falban, akkor is.” Erre azt válaszolta nekem: „Nézze, Jancsikám, bánt, hogy maga nem keres engem.” Mire én: „Drága Aczél elvtárs, én mindig akkor kerestem magát mint miniszterhelyettest, ha valamilyen szakmai vagy egyéb elintéznivaló volt. Én nem jövök ide panaszkodni, hogy a feleségem megcsal, és ezt intézze el.” Nem akarom elmondani, kire vonatkozott ez, többen is tudják. Jó kis történet: amikor valaki panaszkodott Aczél elvtársnak, hogy megcsalta a neje, akkor Aczél az illető hölgynek mondta, hogy válasszon a két férfi között (ugyanis a szerető is előkelő ember volt): „Maga egy intelligens ember, nő, hát válasszon!” – kérte Aczél. Mire a nő: „Választottam, Aczél elvtárs.” Kérdezi Aczél, hogy melyiket. Azt mondja a hölgy: „Mind a kettőt.” Ez a Pozsonyi úti eszpresszóban történt a lakása közelében.
– Ilyen ügyekkel fordultak Aczél Györgyhöz?
– Igen, volt, aki ilyen ügyekkel. Na, erre hivatkoztam, hogy ezt a módszert én nem követem, szóval beszéljünk szemtől szemben. Csak annyit mondott: „Nincs rendben, hogy maga nem keres engem.” És abban a pillanatban kinyílt az ajtó, belépett Kádár elvtárs, majd visszalépett. Mondtam: „Kádár elvtárs, maguknak sokkal fontosabb dolguk van, én kimegyek addig.” Kimentem beszélni a titkárnővel, aki Nyíregyházán Kósa Ferivel járt együtt gimnáziumba. Aztán kijöttek, és azt mondta Aczél Kádárnak: „Nem tudom, ismered-e Herskó elvtársat, a főiskola főigazgató-helyettesét?” Mondom: „Drága Aczél elvtárs, előbb ki akart rúgni, most meg miért nevez ki engem?” Erre Kádár: „Én tudom, ki a Herskó. Ide figyeljen, Herskó elvtárs, ha csinál filmet, Aczél nagyon szeretne játszani. Nem alkalmazná egyszer színésznek?” „De – mondtam -, nagyon szívesen, ha legközelebb vígjátékot csinálok.” Ez volt a történet. A dologban az a skizofrén, hogy tulajdonképpen mi nagyon fontos viszonyban álltunk, mégis mindennap megtörténhetett, hogy ha hirtelen hallott valamit, vagy valamilyen politikai, netán ideológiai okból megváltozott a hangulata, akkor átalakult a kapcsolatunk. Ez után határoztam el, hogy most tényleg elmegyek az országból. őszintén szólva azért mesélem ezt, mert ilyen volt a helyzet, így működött a rendszer.
– Ez volt a fő oka a disszidálásodnak?
– Nem fő ok volt, hanem az utolsó csepp a pohárban. Tulajdonképpen én nagyon szerettem vele vitatkozni.
Nagyon hálás is voltam neki egyvalamiért, mert először mint a Filmgyár művészeti tanácsának tagja – ami nem számított nagy dolognak – ismertem meg őt, és akkor vitatkoztunk filmeken, hogy besorolják vagy ne sorolják be. Alapjában véve két nagy vitánk volt. Az egyik, hogy én azt mertem mondani: a Vörös tinta nem olyan jó film. Emlékszel a Vörös tintára? Szabó Magda regényéből készült, Gertler Viktor rendezte. Erre így reagált Aczél: „Mert maga azt akarja mondani, hogy nekünk nincs jó ízlésünk.” Mondom: „Nem azt akarom mondani, hanem azt, hogy ez nem olyan jó film.” A másik nagy vita abból adódott, hogy kijelentettem: lehetetlen dolog, hogy olyan prémiumrendszer van, ami besorolja a rendezőket minden egyes film után – volt, aki az 1A-ba tartozott, ez százharmincezer forintot jelentett, vagy 1B-be, ez százhúszezer, vagy 1C-be, ezzel száztízezer járt. A tízezres különbség nagy pénz volt akkoriban. Az 1A volt a legjobb, én ilyet sohasem kaptam; amikor már elmentem, akkor 1C-re sorolták be az N. N., a halál angyala című filmemet. Volt aztán a kettes, amelyik az elfogadható filmet jelentette, a 3-as tűrhetőnek számított, a 4-es pedig már nem.
– Ki sorolta be, ki szabályozta ezt?
– Egy bizottság, amelynek a tagjait meghívta; emlékszem, egy időben Rényi Péter is benne volt. Szóval egy ilyen grémium ott ült nála, a minisztériumban. Mondtam, hogy nem lehet halálra sérteni valakit azzal, hogy minden alkalommal 1C-t kap, és sosem juthat be az 1A „kasztjába”. Minden rendezőnek van egy helyi értéke, ha három-négy rosszabb filmet csinál, akkor sorolják egy időre lejjebb, de ne minden film után. Fábri Zoltán értékes, ő mindig 1A. Rendben, kapja meg azt az értéket, amikor elkezdi a filmet, de ha három rossz filmet csinál, akkor tessék egy picit kevesebbet adni, vagy levonni. Aczél másfél évig nem állt velem szóba.
