„Egy olyan ember története, aki odatartotta másik arcát is – és orrba verték.” 125 éve született a Georgia állambeli Harlemben Oliver Hardy amerikai filmszínész, a legendás Stan és Pan komikusduó kövér fele.
Oliver Hardy 1892. január 18-án született a Georgia állambeli Harlemben. Norwell Hardy skót és angol eredetű családból származott, vasutas apját egyéves korában vesztette el. Az iskola nem, csak a zene és a színjátszás érdekelte, utóbbi annyira, hogy többször elszökött hazulról és vándor truppokhoz csatlakozott. Anyja végül Atlantába küldte egy neves zenészhez tanulni, de amikor kiderült, hogy fia inkább lebujokban énekel, bedugta egy katonaiskolába, ám Hardy innen is kereket oldott.
Minden megváltozott azonban, amikor 1910-ben mozi nyílt a városban. A filmekbe beleszerelmesedett Hardy hamarosan egy személyben mozigépész, pénztáros és jegyszedő lett, s filmszínészi álmokat kezdett dédelgetni. A nagyobb lehetőségekkel kecsegtető Jacksonville-be költözött, ahol nappal tanult, este bárokban énekelt, a zongoristanőt feleségül is vette. A „Baby” becenévre hallgató, már ekkor súlyos személyiségű Hardy első filmszerepét 1914-ben kapta, 1917-re szinte az egész országot bejárta, s több tucatnyi rövidfilm állt mögötte. Először 1918-ban – teljesen véletlenül – szerepelt együtt a Stan Laurel névre hallgató angol kollégával, de a forgatás után mindketten mentek saját, nem túl sikeres útjukon tovább.
Hogy a későbbiekben miként jött össze a legendássá vált duó, s ki ismerte fel, hogy a sovány, rezzenéstelen arcú angol és a kövér, állandóan vigyorgó amerikai (akiknek ellentétét a hangosfilm megjelenése nyomán csak fokozta eltérő akcentusuk) nyerő páros lehet, arról nem szól a fáma.
A legenda szerint a felelős egy sült báránycomb: ezzel égette meg magát a Hal Roach stúdió egyik filmjére készülő Hardy, s helyére a már csak író-rendező álmokat kergető Laurel ugrott be. Ők ketten hamarosan ismét együtt szerepeltek (ha nem is egy jelenetben), 1926-ra elkészült az első „igazi” Stan és Pan film, s egy éven belül már több klasszikus alkotást tudhattak hátuk mögött. Burleszkjeik két személyben mutatták be az egy emberben lakó kettősséget, az én két oldalát. Stan volt a sovány idealista, Pan a kövér földhözragadt, Stan az esetlen, kétbalkezes kisember, Pan az okosabb és erősebb, mégis mindig ő húzta a rövidebbet. Állandóan vitatkoztak és veszekedtek, bosszantották egymást, de csak együtt léteztek, soha nem válhattak el egymástól (és a közönség is csak együtt fogadta el őket.)
Filmjeik (amelyek közül a némafilmek a sikerültebbek) az emberben lappangó romboló ösztönöket használták ki, a civilizált erőszak, a kölcsönös „kiszúrás” sémájára épültek. Jellemző jelenet, amikor házat építenek: Pan szájában tartja a szögeket, Stan gyengéden hátba veri, Pan lenyeli a szögeket. Filmjeik a happy end helyett általában veréssel, balesettel, sérüléssel végződtek – a közönség mégis nevetett. Ők ritkán bocsátkoztak saját filmjeik elemzésébe, Pan (azaz Hardy) egyszer mégis azt mondta: a titok nyitja, hogy kedves és ostoba embereket játszottak, akik nem tudják, hogy ostobák: az emberek azért szerették őket, mert felsőbbrendűnek érezhették magukat. Egyik 1929-es filmjük bevezetője így fogalmazta meg a Stan és Pan filmek örök optimista alaphangját: „Egy olyan ember története, aki odatartotta másik arcát is – és orrba verték.”
Összesen 106 rövid és játékfilmet forgattak együtt, kivétel nélkül komédiát. 1932-ben A zenedoboz című filmjük (amelyben egy zongorát próbálnak felcipelni egy lépcsőn) Oscar-díjat kapott. Viszonyuk a harmincas évek végére feszültté vált és egyre többet vitatkoztak a sikereiket megalapozó Hal Roach producerrel is, akivel 1940-ben szakítottak. A viták egyik forrása volt, hogy a poénokért és a forgatókönyvekért felelős Laurel kétszer akkora gázsira tartott igényt, mint állandó partnere. Saját produkciós céget alapítottak, amely nyolc filmet készített – ezek azonban a legjobb esetben is másodrangúnak bizonyultak.
Korábban elképzelhetetlen módon a közönség érdeklődése is elfordult tőlük, így Angliába kényszerültek turnézni. Utolsó közös filmjük 1950-ben készült, Utópia címmel. A nagy páros addigra megöregedett, a számukra már megerőltető forgatás során mindketten megbetegedtek, Hardy szívrohamot kapott. A bajokat fokozta, hogy a kövér színész – életében először – aggódni kezdett egészsége miatt és 1956-ban áttért a tudatos táplálkozásra. A következmény hetven kilós fogyás, majd újabb infarktus lett, amely ágyhoz kötötte és megnémította. Néhány hónap után kómába esett és 1957. augusztus 7-én meghalt. Temetésén a teljesen összetört, idegösszeomlást kapott Hardy már nem tudott részt venni, az sem derítette jobb kedvre, hogy 1960-ban életmű Oscar-díjat kapott, s 1965-ben őt is elvitte egy szívroham.
Stan és Pan (avagy Amerikában és a világ nagy részén Laurel and Hardy, Olaszországban Stallio és Ollio, Németországban Dick und Doof) még ma is rendkívül népszerű: 1991-ben az amerikai posta emlékbélyeget adott ki tiszteletükre, az Entertainment Weekly szavazásán minden idők 45. legnagyobb mozisztárjának szavazták meg őket, képük ott van a Beatles Borsőrmester lemezének borítóján. Több könyvet írtak róluk, mint Chaplint kivéve bármely komikusról, kapható életrajzuk, képeskönyvük, sőt még Stan és Pan enciklopédia is megjelent.
