„A gyerekkrimi kikapcsol, tréningezi a fantáziát és fejleszti a logikát, valamint a nyomozás közben plusz ismereteket is elsajátíthat az adott korról, szokásokról, esetleg biológiából, és még megtanít krimit olvasni is” – vallja a Manó Könyvek főszerkesztője, Csapody Kinga. – Interjú
A krimi műfaja reneszánszát éli, ismét elővették és leporolták vagy újrafordították a klasszikus szerzőket, megszerettették velünk a valós, megtörtént eseményeken alapuló történelmi időkben játszódó bűnügyi regényeket és szembesülhettünk azzal, hogy a műfaj nem állt meg Agatha Christie-nél; a krimiket kedvelő felnőtt olvasók széles választékból válogathatnak, sőt, ma már a gyerekek számára is elérhetők az izgalmas bűnesetek.
Szerkeszt, cikkeket, kritikákat ír, a kortárs irodalomról szakmai beszélgetéseket vezet, könyvet ír (Ex – a szerk.) és gyermeket nevel. Milyennek látja a kifejezetten gyerek- és ifjúsági könyveket gondozó Manó Könyvek főszerkesztője a gyerekeknek írt krimiket? Csapody Kinga szerint „a kulcsszó a mese, a történetek, a könyvek, az olvasás szeretete, és az, hogy tanuljanak meg biztosan, pontosan olvasni. Kirándulni, vagy a tájat sem lehet úgy élvezni, ha kínlódsz a biciklin, vagy halálfélelmed van tekerés közben.
A krimit szokták a szórakoztató irodalom királyának is nevezni, és a szakavatott olvasók pontosan tudják, hogy egyáltalán nem könnyű műfaj. Milyen ismérvekkel bírnak a gyermekeknek szóló krimik?
Pont, ahogy említed: nem könnyű műfaj. Csalóka is, többen futnak bele abba, hogy azt hiszik, könnyen összefércelnek egy krimit, mert van egy véres történetük. A felnőtteknek szólókon is látjuk, hogy ugyanúgy érdektelen nekünk, ha nem jók a karakterek, nem tud egy saját világot teremteni, rosszak a párbeszédek, túl evidens a megoldás, nincs rácsodálkozás élményünk. A gyerek kicsi, nem hülye, ugyanezek az ismérvek náluk is, talán csak arra kell még pluszban figyelni, hogy eltaláljuk a kellemes borzongás, és aközött a határt, amikor valami félelmetessé kezd válni.
Milyen korosztálynak szólnak a gyermekkrimik?
Ahogy a gyerek cipőjénél figyelünk, hogy ne legyen három számmal nagyobb, mint a mérete, mert orra esik, vagy kisebb, mert akkor meg az első adandó alkalommal lehúzza is eldobja a sarokba, ugyanúgy figyelnünk kell arra, hogy az életkorának, érettségének megfelelő könyvet adjunk neki. A Manó Könyvek a kiadványok hátoldalán feltüntetett korfával segíti az eligazodást. Persze mindenki maga ismeri a gyerekét, nem mondom, hogy 9 és fél évesen ne fogja meg senki a Sherlock, Lupin és én című sorozatunkat, amit a 10+ korosztálynak ajánlunk.
Tehát van olyan, ami kicsit nagyobbaknak, és olyan sorozatunk is, amit az önállóan olvasók fognak értékelni. Az Agatha nyomoz-sorozatot elképesztően jópofa illusztrációk teszik még viccesebbé, mert a 8+ korosztály még igényli ezt. Ebből a szempontból is érdekes átmenet a kamaszkor, az ifjúsági könyveket is ide soroljuk, a gyerekkönyvekhez tartoznak, és nekik fordulatokkal teli, izgalmas könyvet írni sem könnyű. Az Oxford kiadótól vett Lélektársak-trilógiánk is valójában inkább nyomozós, mint romantikus lányregény, de nem a klasszik krimiket követi, inkább az akciófilmekre hajaz.
A gyermekirodalom szerteágazó terület, ezen belül a krimi teljesen különálló műfajt képvisel. Hol helyezkedik el a gyermekkrimi ma a korosztálynak szóló irodalomban?
Ahogy a krimi összességében reneszánszát éli a könyvekben ugyanúgy, mint a tévésorozatokban, mozifilmekben, úgy törvényszerű, hogy a gyerekeknek szóló könyvek közt is újra egyre több nyomozós, rejtélyes történet jelenik meg. Én nem érzem sem azt, hogy markánsan körvonalazódna a gyerekkrimi mint műfaj, sem azt, hogy ha ez így is van, lenne egy toplistája, és a toplista élén lévő könyvet be tudnánk tenni a többi nyertessel egy ringbe, hogy mérhető legyen melyik az első.
A verseskötet magasabb rangú, mint egy állatmese? Különben is mitől lesz jó, jobb, legjobb? Attól, hogy sok kritikus megírja, hogy ez az igazi irodalom, de nem olvassa el, csak pár száz gyerek? Vagy mindenki ezt kéri, imádják a gyerekek, de a felnőttek fanyalognak? Kiadói oldalról mindkettőnek drukkol az ember, és azért én személy szerint a célcsoport pozitív visszajelzéseinek jobban tudok örülni, és az ő kifogásaik is fájóbbak.
A gyerekeknek írni komoly kihívás. Melyek azok az elemek, amelyeknek vissza kell köszönni a nekik szánt krimik/kalandregények esetében, ahhoz, hogy egyszerre legyen olvasmányos és hasznos?
Részben már összegeztem valamelyik korábbi kérdésre adott válaszomban, a hasznosságát pedig abban látom, hogy azon túl, hogy utaztat, kikapcsol, tréningezi a fantáziát és fejleszti a logikát, valamint a nyomozás közben plusz ismereteket is elsajátíthat az adott korról, szokásokról, esetleg biológiából, és még megtanít krimit olvasni is.
A felnőtteket a rejtély, a kaland, az izgalom stb. vonzza a krimikben, a gyereket mivel lehet megfogni, mik a „kulcsszavak”?
Ugyanezek. Például: Agatha NYOMOZ: A fáraó REJTÉLYE, A REJTÉLYES bengáliai eset. Na, jó lehet, hogy a: gyilkosság, a nyomozás, halál, kaland is csalogatóak, de ez felnőtteknél is, nem?
Steve Stevenson Agatha nyomoz-, illetve Irene Adler Sherlock, Lupin és én-sorozata egy-egy ismert és az irodalomtörténet kiváló íróját idézi fel. Hogy tapasztalod, ismerik magukat az alapírókat?
Nem ismerik, de nem is kell. Hallhatták/láthatták, hogy anya, apa Sherlockot nézi/olvassa, és így már neki is lesz egy Sherlock-élménye. Én szeretném azt hinni, hogy vannak olyan családok, ahol beszélgetnek erről, a gyerek elmeséli, hogy milyen izgalmasat olvasott, anya hozzátesz még némi adalékot… A gyerekek szeretik ezeket a nyomozós könyveinket, várják a folytatást, rágják a szüleik fülét, hogy figyeljék, kérdezzék meg, mikor jön a következő rész.
Csukás István Vakáció a halott utcában című regényén generációk nőttek fel, Agatha Christie és Arthur Conan Doyle regényeit viszont felnőttek olvassák. A gyermekkrimik szereplői, Agatha, Sherlock mennyiben lehet példa egy mai gyermekolvasó számára?
Agatha cserfes, kotnyeles, humoros és mindent rejtélyt megoldanak az unokatestvérével, no meg a volt bokszoló komornyikkal, és a dagi, lusta macskájukkal. Ki ne szeretne az lenni, aki lepipálja a kémsuliba járó unokatesóját?
Sherlock, Lupin és Irene pedig olyan összetartó kis csapat, akiknél lehetne vizsgázni barátságból.
Egyik könyv sem agresszív, ijesztő, nincs benne semmi durva, viszont felettébb talpraesett és önálló karakterek a főhősök.
Ha már beszélgetünk, muszáj megkérdezni, mint a Manó Könyvek főszerkesztőjét, és mint édesanyát, hogyan látod az olvasás – nem olvasás kérdését a gyermekek körében?
Nem igaz, hogy nem olvasnak, mert nem csak egy-egy gyereket mutogatnak iskolánkként, hogy itt látható az utolsó fehér könyvmoly. Ugyanúgy kiharcolják maguknak az olvasnivalót, mint mi annak idején, nálunk is voltak, akik csak a „tutit” olvasták (amit a többiek istenítettek), és olyan is, aki valószínűleg összeadva az alsós kötelező hangos felolvasási feladatokat is, egy könyvet sem olvasott volna el egész élete alatt. Persze mi is látjuk az eltolódást már az első olvasóktól kezdve (amit olvasásszociológusok, felnőtteken vizsgálva szintén erősítenek), hogy a lányok többet olvasnak, mint a fiúk. Innentől egy tyúk-tojás dolog probléma körvonalazódik, hogy ezért van kevesebb fiús könyv pl. a kiskamaszoknak, kamaszoknak, vagy mi, könyvesek erősítjük ezt a tendenciát, hogy több lányos könyvet adunk ki.
Kalapos Éva D.A.C. – Egy új élet című regénye kapcsán most több száz középiskolással találkoztunk, beszélgettünk már, és büszkén újságolták, hogy kinek három óra kinek egy nap kellett ahhoz, hogy elolvassák, és mennyire bánják, hogy már vége. Ezek szerint van olyan könyv, ami el tudja szólítani őket a számítógép, és a Tv elől.
Szerintem jó könyveket kell csinálni (szórakoztató, vicces, vagy épp szomorú és megindító, de semmiféleképpen sem unalmas, érdekteleneket) és akkor lesz, aki elolvassa.
Ha gyermekkorunkban minél több műfajjal, könyvvel, íróval és költővel ismerkedünk meg, illetve, ha gyermekeinket minél több műfajjal ismertetjük meg, akkor tettünk/teszünk valamit az irodalmi hagyományok, az olvasásszeretet érdekében. Ez ennyire egyszerű lenne?
Az egyéves fiam nem válogatós, jöhet a parmezán is és mindenféle gyümölcs, zöldség, sőt, a citromos víz csodálatosan finom. Hogy ez azért van, mert korán megkóstolt számos ízt, vagy genetika, én nem tudom. De az biztos, hogy szülőként felelősségünk, hogy ne ugyanazt a bugyuta történetet mondjuk folyton, és ugyanazt a képi világot sulykoljuk nekik (túlesve a monotonitás szakaszon, amikor hatvanadszorra is vicces egy dal, vagy egy mese), hanem „emeljük a szintet”, mutassunk változatos dolgokat nekik, hogy el tudja dönteni, mi tetszik és mi nem. És ha valami egyszer nem jön be, próbáljuk később újra. Engem sem mindig jó életszakaszban, hangulatban talál meg egy könyv, de ha később újra megkínálnak vele, vagy megkínálom magam vele, lehet még kedvenc.
A kulcsszó a mese, a történetek, a könyvek, az olvasás szeretete, és az, hogy tanuljanak meg biztosan, pontosan olvasni. Kirándulni, vagy a tájat sem lehet úgy élvezni, ha kínlódsz a biciklin, vagy halálfélelmed van tekerés közben.
Milyen tendenciákat tartasz jónak, illetve nem kívánatosnak Magyarországon a gyermekirodalommal kapcsolatban?
Pár éve még féltünk a problémaérzékeny, tabutémákkal foglalkozó könyvektől, és a vagányabb humortól – szövegekben és illusztrációkban egyaránt. Én úgy látom, hogy egyre nyitottabbak, és elfogadóbbak a szülők. Az viszont nehezen mozdul, hogy a sokkal több szöveget akarunk kapni a pénzünkért, nem szeretik a nagy képekkel, de csak kevés szöveggel tűzdelt könyveket.
Rigó Béla egyik írása (Új Forrás, 2001.9.sz.) szerint „az igazi gyerekirodalom kritériuma, hogy a műalkotás egyszerre mondjon valamit a gyermeknek és a felnőttnek”. Miért feladata az „igazi gyerekirodalomnak”, hogy legyen olyan rétege is, melyet a gyerek nem ért meg?
A kiemelt részletet árnyalnám. Persze, hogy minden irodalmi műnél szerencsés, ha minél rétegzettebb, így új olvasatot kaphatunk többszöri tanulmányozás után, és mondjuk, mást mond korosztálytól vagy attól függően, hogy kinek milyen referencialitásra telepszik rá.
De Rigó Béla cikke így folytatódik: „Ettől lesz a mű közös élményük. Ez biztosítja a gyermekirodalom klasszikusainak továbbélését, a szülővé váló felnőtt ugyanis egykori saját élményét akarja újraélni gyermekével.”
Persze, jó újraélni velük régi kedvenceinket, és borzasztóan tanácstalanok és valljuk be, megbántottak tudunk lenni, ha nekik nem tetszik. De ha egy új könyv lesz a kedvence, és nekem is tetszik, akkor én én gazdagodok egy olvasmányélménnyel, és olyan világgal/szereplőkkel, amit előtte nem, és a gyerekem nélkül én nem ismertem volna meg és érteném, akkor az nem igazi gyerekirodalom?
Az sem elhanyagolható szempont, hogy amíg felolvassuk a mesét, nekünk is izgalmas legyen, jól szórakozzunk egy-egy nyelvi játékon, vagy kikacsintós utaláson. De cseppet sem biztos, hogy ettől „igazi”. Nézzük meg a gyerekkritikusok mely külföldi gyerekkönyvekre szavaztak pár hete egy hetilapban, és hogy az mennyire van köszönőviszonyban az eladási sikerlistákon szereplő könyvekkel. Mondhatni semennyire.
Kibelbeck Mara
