A lányok rajongása miatt is kezdett táncolni, ám amikor egy póznának vallott szerelmet a „zuhogó” esőben, már ő maga volt a tánc. A filmtörténet egyik legismertebb jelenete Gene Kelly-nek és a tócsáknak köszönhető.
Gene Kelly amerikai táncos, színész, rendező, koreográfus, a musical ötvenes évekbeli aranykorának egyik nagy férfisztárja 100 éve, 1912. augusztus 23-án született.
Eugene Curran „Gene” Kelly Pittsburgh-ben látta meg a napvilágot. Nyolcéves korától vett táncórákat, bár sokáig inkább sportolni szeretett volna, de egyik sportágban sem nyújtott kiemelkedőt, ezért visszatért a tánchoz, ahol legalább lányokkal ismerkedhetett. Kőművesinasként dolgozott, öccsével éjszakai bárokban lépett fel, s közben közgazdasági tanulmányokat folytatott. Diplomáját a nagy gazdasági válság idején kapta meg, és állás híján alkalmi munkákból élt. Énekelt és táncolt fivérével, Freddel, majd édesanyja tánciskolájában is segédkezett.
A tánc iránti rajongása azonban nem hagyta nyugodni, ezért gyakorolni kezdett a házuk alagsorában. A tánc hobbiból fokozatosan élethivatásává vált. 1936-ban balettmesteri képesítést szerzett, majd saját iskolát alapított és New Yorkba költözött. 1938-ban egy kisebb szerepben mutatkozott be a Broadwayn, ahol egyébként tánctanárként is foglalkoztatták. 1941-ben a Cimboránk, Joey című musical címszerepében aratott fergeteges sikert.
New York zenés színpadain hamarosan az élvonalba került. 1942-ben filmezett először Hollywoodban: a Nekem és a kedvesemnek című zenés darabban Judy Garland partnereként tűnt fel először a vásznon. A szerepre csak kölcsönadták a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiónak, de a debütálás olyannyira jól sikerült, hogy 15 évig náluk maradt, és 27 filmet forgattak vele. Az első alkalma, hogy filmben saját koreográfiájára táncoljon, a Thousands Cheer című filmben nyílt, ahol egy felmosóronggyal ad elő egy színlelt szerelmes táncot.
Bár az utókor elsősorban musicalszínészként és táncosként tartja számon, pályája elején nem csak zenés filmekben szerepelt. 1944-ben egy nyomasztó bűnügyi film, a Karácsonyi vallomás főszerepét alakította. (1960-ban az Aki szelet vet cinikus újságírójaként is emlékezeteset nyújtott prózai szerepben.) Ugyanebben az évben Rita Hayworth partnere és egyben a film koreográfusa volt a Szépek szépe című musicalben. 1944 végén Kellyt besorozták a haditengerészethez, hadnagyi ranggal. A fényképészeti részlegnél állomásozott Washingtonban, ahol dokumentumokat kellett írnia és rendeznie, ami később arra inspirálta, hogy producer is legyen a filmekben.
Könnyed játékmodora és férfias táncstílusa az 1940-1950-es évek legnépszerűbb filmes musicalsztárjává, egy nemzedék bálványává avatta. 1945-ben a Horgonyokat fel című musicalben nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték. A film más szempontból emlékezetesebb: Joe Pasternak rendező kiharcolta, hogy rajzfilmbetét is legyen benne, amelyben Kelly Jerry egérrel táncolt – a jelenet 150 ezer akkori dollárba került.
1948-ban D’Artagnan szerepét osztotta rá George Sidney rendező A három testőr című Dumas-regény kiváló feldolgozásában. Bár a szerep szokatlan volt számára, a kalandfilm akrobatikus jeleneteiben is megállta a helyét. 1949-ben Stanley Donennel közösen rendezte A városban című filmet, amelynek természetesen a főszerepét is ő játszotta. A film a zene és a cselekmény harmóniájával, pergő ütemével nagy hatást gyakorolt az ötvenes évek musicaljeire.
Pályafutása az ötvenes években ért a csúcsára. 1951-ben a főszerepet kapta meg Vincente Minnelli Egy amerikai Párizsban című filmjében, melyet 1952-ben hat Oscar-díjjal jutalmaztak, Gene Kelly tiszteletbeli Oscart kapott.
Legendás filmje, az Ének az esőben, amelynek címadó dala ma már önálló életet él, a valaha készült legsikeresebb zenés filmek egyike. Az Amerikai Filmintézet szerint minden idők legjobb filmmusicalje. Az 1955-ben forgatott Felhívás táncra című filmje Arany Medve Díjat kapott a Berlini Filmfesztiválon. Különlegessége, hogy három jelenetben három szerelmi történetet adott elő a beszédet és az éneket mellőzve, pusztán a tánc és a pantomim eszközeivel.
Johhny Green az MGM enei rendezője nagyon tisztelte a színészt: „Gene egészen laza mindaddig, amíg pontosan tudod, hogy mit csinálsz, amikor vele dolgozol. Keményen beosztja a munkákat és keményen is dolgozik. Ha az ő csapatában szeretnél játszani, jobb ha te is tudsz keményen dolgozni. Nem volt kegyetlen, de kemény volt, és ha Gene hitt valamiben, azt bárkinek elmondta, legyen szó akár Louis B. Mayerről vagy egy portásról. Sosem volt gondja senkivel, és majdnem mindig megszerezte, amit akart.”.
Az 1955-ben forgatott Felhívás táncra című filmje, amelyben főszereplő és rendező is volt egy személyben, Arany Medve díjat kapott a berlini filmfesztiválon. Különlegessége, hogy Kelly három jelenetben adott elő három szerelmi történetet a beszédet és az éneket mellőzve, a tánc és a pantomim eszközeivel. Mindeközben magánéleti válságon esik át: 1957-ben Gene és felesége Betsy házassága is végetért 15 év után.
A hatvanas években olyan filmeket rendezett, mint az Oscar-esővel jutalmazott Gigi (1962) és a Hello Dolly (1969). Az utóbbi főszereplője Barbra Streisand volt, aki e munkáját követően a színpadi babérok mellé végre filmeseket is szerzett.
Gene 1960-ban feleségül vette egykori diákját, majd asszisztenség Jeannie Coyne-t. Két gyermekük született egy fiú Timothy és egy lány Bridget. Gene ezekben az időkben elkezdett televíziós és rendezői munkát végezni. 1973-ban szomorú tragédia történt: felesége, Jeannie rákban elhunyt. Gene így egyedül nevelte a két fiatal gyermekét és ezért abbahagyni kényszerült minden munkát.
Kelly 1970-ben Henry Fondát és James Stewartot instruálta a The Cheyenne Social Club című alkotásban. Kelly a hetvenes években narrátora volt az Ez a szórakoztatás című tévésorozatnak, ennek egyik epizódjában ismét mozgásba lendült. Fred Astaire hivatalosan már felhagyott a tánccal 72 évesen, de azért táncra perdült barátja, Gene Kelly oldalán 1976-ban – bár szavai szerint ez csak mozgás volt. Pályafutása végén a fiatal Olivia Newton-John partnere volt a mérsékelt sikerű Xanadu című filmben (1980), amely főhajtás a 40-es évek szórakoztató filmjei előtt. A tánctól a későbbiekben sem búcsúzott el, s bár már nem lépett fel, 1993-ban Madonnának adott tanácsokat turnéja táncjeleneteihez.
Fél évszázados pályafutása során 55 filmben szerepelt. Férfias lendülettel előadott, sportos, atletikus táncstílust alakított ki, spontán mozdulatait a klasszikus balett elemeivel ötvözte. Vadonatújat hozott az amerikai filmmusicalbe, ellenpontozva az addig divatos, könnyed, csillogó táncszámokat – a kor másik nagy táncos férfisztárjával, Fred Astaire-rel ellentétben nem a táncteremben frakkban-klakkban, hanem a „járda ördögeként” felgyűrt ingujjban táncolt.
Gene Kelly újraházasodott 1990-ben, ezúttal a nála jóval fiatalabb írót Patricia Wardot vette nőül. Ezekben az években önéletrajzán dolgozott szorgosan, ám nem tudta befejezni, hiszen 1996 február 2-án otthonában elhunyt. Az ötvenes évek musicaljeinek hollywoodi sztárjától Liza Minelli így búcsúzott, utalva leghíresebb filmjére: „Akárhányszor esni fog, mindig rá fogok gondolni.”
