„Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam. Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget tartani.” Latinovits Zoltán megjelenésekor botrányt kavaró Ködszurkáló című kötetét a POKET Zsebkönyvek kiadásában ma Keleti Éva fotóművész sosem látott fényképei egészítik ki.
Latinovits Zoltán posztumusz Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész 45 éve halt meg. 45 éve. Soha nem láthattam a színpadon, mégis egész életemben jelen volt, jelen volt versmondásával, színjátszásával, Karinthy megjelenítésével, Krúdy megvalósításával, Ruttkai Éva iránti szeretetével.
Olvasom sorait, és hamar megértem, hogy Latinovits szelet vetett és vihart aratott a Ködszurkálóval, amelyben szenvedélyes hangon szólt a színházról, színdarabokról, színészekről, páratlan hivatásszeretettel és szakmai tudással, a színikultúra megújítási vágyával.
A magyar színházművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége, Latinovits Zoltán Budapesten született, 1931. szeptember 9-én. A 20. század egyik legnagyobb magyar színészének olyan tekintélye, színész ereje volt, amely csak a legnagyobbakra jellemző: színészként tökéletesen uralta a színpadot, rendezőként pedig felkészülten állt a munkához.
„Pedig a színház, az igazi színház: szintézis.
A színház szervezett játék.
A színház: míves varázslat, költészettel átszőtt szellemi ajánlat.
A színház: élő organizmus, a teljes emberről szól, emberi közvetítéssel, embereknek.
A színház: a kor emberének gondolati, érzelmi szenvedélyszintézise.” (Latinovits Zoltán: Ködszurkáló)
„A művészet a szellem „szabálytalan játéka”. Bizonytalan definícióval az élet elviselhetővé tételének műhelye. Célja az ember életének gyógyítása, a halál felé vezető úton gyógyszer.”
Tanulmány, vitairat, műhelynapló, önéletrajz? Mindegyikből valami, szenvedélyes szerelmi vallomás keretében. Egy nagy színész hitvallása szerelme, szenvedélye tárgyáról, élete értelméről és céljáról: a színházról. Így lehetne jellemezni Latinovits Zoltán Ködszurkáló című kötetét, amely eredetileg 1973-ban látott napvilágot, és azonnal elsöprő sikert aratott.
Ám hisszük: a 20. századi magyar színjátszás egyik vitathatatlanul legnagyobb alakjának gondolatai ma is éppoly aktuálisak és élők, mint annak idején, s ugyanúgy mindenkihez szólnak: ahhoz is, akit a rivalda fényei világítanak, meg, s ahhoz is, aki az elsötétült nézőtérről figyeli, mi történik a színpadon.
„Többször elhangzott már különböző fórumokon, hogy csak azzal tudunk hatni a világban, ami a mienk: a mi valóságunkból, a mi életünkből szervesen kihajtó. – Furcsa és életképtelen és groteszk is, ugyebár (álgroteszk), az a növény, amelynek gyökerei Németországba vagy Angliába nyúlnak, leveleit pedig a pesti aszfalton hajtja. Más az éghajlat, nem is beszélve a társadalmi berendezkedésről. Itt lenne már az ideje, hogy a színházi ember végre a saját fejével gondolkozzék, s ne miként az együgyű diák, a szomszédja kész gondolatát másolja dolgozatába!” (Latinovits Zoltán: Ködszurkáló)
A limitált példányszámú POKET kiadás Keleti Éva fotóművész fényképeit is tartalmazza, amelyek egyedülálló módon örökítik meg a huszadik század nagyjainak küzdelmeit, szerelmeit és emberségét.
„Valóban azt érzem: az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint többször is. S most József Attila szavait tűzöm a zászlómra: » Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! « Éljünk bátran, álljunk ki a magunk értékeiért a színházban is, ne csak majmoljunk, másoljunk az idegen művészetet, hanem sajtoljuk ki magunkból azt, amiben mindenkitől különbözünk. Mert csakis ezzel hathatunk a világra.” (Latinovits Zoltán: Ködszurkáló)
Latinovits Zoltán színész volt, nem író. Átélte, magáévá tette, majd átadta a pillanatot, amit a színpadon, dobogón, mikrofonok és kamerák előtt élhetett meg. Emberi hite, művészi meggyőződése és tartása kötelezte. Új határokat alkotva folyamatosan át kívánta lépni a maga alkotta határokat. Színész volt. Színész volt a színpadon, ha kellett, a betegségig hajszolta magát, az önégetés árán hozta létre az elképzelt következő pillanatot, ami lehetővé tette, hogy boldognak érezze magát.
„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”
Sorait olvasva ráébredhetünk, hogy Latinovits Zoltán egyszerre volt rakoncátlankodó fenegyerek, drámai hős, szókimondó forradalmár és sértetten indulatos kitaszított, és még valami: az igazság bajnoka. Ha úgy érezte, szükség van rá, megszegte az illemszabályokat, saját véleményét hangoztattva a célért: a színházi élet megújításáért.
„A televízió által ömlesztett információtömeg nem pótolja a műveltséget, a konzerv nem tudja visszaadni a vérképző ízeket; a vitamintabletták hiába sűrítik magukba a reggelek fényeit, a narancs nedvdús sűrűségét, a paprika metsző vidámságát, a citrom leveses boldogságát, a borok napfényőrző duzzadtságát. A párlat nem a nap sűrűségét, az élet nemző boldogságát őrzi. A források kiapadnak, a kőpartok nem védik a víz elevenségét, az ostobaság feneketlen sötétje beissza a napfényt.” (Latinovits Zoltán: Ködszurkáló)
Latinovits Zoltán Ködszurkáló című kötete, amely limitált példányszámban, Keleti Éva fotóművész sosem látott fényképeivel már országszerte elérhető az automatákban. A korábban sosem látott fotográfiák mellett Kővári Orsolya Latinovits-rekonstrukció című írása olvasható. A Ködszurkáló Venczel Vera ajánlásával, a MASZK Országos Színészegyesülettel együttműködésben jelenik meg.
Fotók: Latinovits Zoltán: Ködszurkáló, MTVA – Keleti Éva
