Holtodiglan

„Az agresszió körforgásából kitörni képtelen, brutális férfiakról szóló történetek könyvtárakat töltenek meg. Én a női erőszakról akartam írni.” Gillian Flynn története kérdések sorát veti fel, egy  valóban holtodiglan házasságról.

Ásó, kapa, nagyharang – a romantikus hollywoodi filmekben valahol itt ér véget a történet. Ám mi lesz ezután? Mi történik, amikor a boldog álom szép lassan szertefoszlik, s már abban sem vagyunk biztosak, hogy valóban ismerjük azt, akinek igent mondtunk.

Egy szociopata nő megnyilvánulása vagy csak egy reakció a megunt házasság iránt? Egy tipikus középosztálybeli házaspár boldogsága a múlté lesz, a válság azonban nem a válóterem felé irányítja őket, de ne is a Rózsák háborújának kegyetlen harcterét képzeljük magunk elé. Félelmetes lélektani thriller formájában, amihez hasonló ritkán kerül elénk.
Miután Amy és Nick ötödik házassági évfordulója tragédiába torkollik: Amy eltűnik, és minden jel a jóképű férj, Nick bűnösségére utal. Míg a férfi először kétségbeesve keresni kezdi feleségét előkerül Amy naplója, aminek részleteiből és a jelenben futó történetszálból izgalmas lélektani thriller bontakozik ki. Az olvasó döbbenten figyeli, hogy egy romantikus párkapcsolat miként alakulhat át szép lassan igazi pokollá… A kérdés csak az, ki tette valójában pokollá a másik életét?

Egy nő, aki mindent (tényleg mindent) képes megtenni azért, hogy tönkretegye férjét, amiért az megcsalta, egy férfi, aki egyszerre érez megkönnyebbülést, gyötrő bűntudatot és halálos félelmet. Mert a gondosan megtervezett és hosszú hónapok alatt felépített csapdába valaki biztos besétál. Megdöbbentő, magával ragadó kötet az erőszak természetéről, a kapcsolatok ingatag hatalmi viszonyairól és a mindent át- meg átszövő sötét titkokról.

„Hogy fajulhattak idáig a dolgok? Gillian Flynn ezúttal azt boncolgatja, mi történik akkor, ha két ember összeházasodik, és az egyiküknek fogalma sincs arról, valójában ki is a másik.” Gillian Flynn regénye egy tökéletesnek tűnő, de szörnyen félresiklott kapcsolatról szól. A széthulló házasság klausztrofób világáról szóló thriller nyolc héten át vezette a New York Times sikerlistáját, a Goodreads-en pedig a 2012-es év legjobb thrillerévé választották. 2012 novemberére, mindössze hat hónappal a megjelenése után több mint 2 millió példány kelt el belőle.

Gillian Flynn: Holtodiglan
(Részletek a regényből)
 

Micsoda furcsa időszak ez. Muszáj így gondolnom rá, igyekszem távolról szemlélni: haha, milyen különös időszak lesz ez majd visszatekintve, milyen jól mulatok majd rajta nyolcvanévesen, amikor halvány levendulaszínt viselek, bölcs, elnéző, martinikat kortyolgató asszony leszek, nem lesz ez egy jó sztori majd akkor? Furcsa, szörnyűséges történet valamiről, amit túléltem.
Mert valami szörnyen nincs rendjén a férjemmel, ebben most már biztos vagyok. Igen, az anyját gyászolja, de ez több annál. Úgy érzem, rám irányul, nem szomorúság ez, hanem… érzem, ahogy néha engem néz, felnézek, és látom, hogy az arca eltorzul az undortól, mintha valami szörnyűségen kapott volna rajta, ahelyett hogy csak müzlit ennék reggel, vagy a hajamat fésülném este. Olyan dühös, olyan kiszámíthatatlan, hogy már azon gondolkodtam, hogy a hangulatváltozásainak esetleg valami fizikai kiváltó oka lehet – mint a lisztérzékenység, ami megőrjíti az embereket, vagy egy penészgomba-kolónia, ami az agyát támadta meg.
Carl Pelley a házunkkal szemközt lakott. Három éve vonult nyugdíjba. Két éve vált el. Rögtön ezután költözött be a lakóparkunkba. Korábban utazó ügynökként dolgozott – születésnapi zsúrok kellékeit árulta -, és éreztem rajta, hogy négy motelekben eltöltött évtized után a saját lakásában nem igazán érezte magát otthon. Szinte mindennap betért A Bárba egy büdös füles szatyorral a kezében, és addig panaszkodott, mennyire nincs pénze, amíg meg nem hívtuk egy italra a ház kontójára. (Ezt is megtudtam Carlról A Bárban töltött napjai során: hogy zugivó, ám súlyos alkoholista.) Hálásan elfogadott mindent, amitől épp „meg akartunk szabadulni”, és komolyan is gondolta: Carl egy álló hónapon át mást sem ivott, mint poros alkoholos üdítőket, talán 1992-ből, ezeket az alagsorban találtuk. Amikor Carl túl másnapos volt ahhoz, hogy bejöjjön, talált valami ürügyet a telefonálásra:
A postaládátok szörnyen tele van, Nicky, talán csomagotok jött. Vagy: Állítólag esni fog, nem ártana becsukni az ablakokat.
Az ürügy mindig átlátszó volt. Carl hallani akarta a poharak csörrenését, a kitöltött ital hangját.
Átvettem a telefont, és egy jéggel teli poharat rázogattam mellette, hogy Carl el tudja képzelni a ginjét.
– Szevasz, Nicky! – hallatszott Carl vizenyős hangja.
– Bocs a zavarásért. Csak gondoltam, nem árt, ha tudsz róla… Az ajtótok tárva-nyitva, és a macskátok kint van.
Nem lenne szabad neki, igaz? Semmitmondó mormogást hallattam.

*

Reggeli leheletem melegítette a párnát, és magamban témát váltottam. Ez a mai nem a kétkedés, a megbánás, hanem a cselekvés napja. A földszintről rég hallott zajok ütötték meg a fülemet: Amy reggelit készített. Fa szekrényajtókat csapkodott (bumm-durr!), bádog és üveg tárolóedényekkel zörgött (zizz-csörr!) fémfazekakat és vasserpenyőket tologatott és válogatott (zörr-csossz!). Hangolt a konyhai zenekar, erélyesen csörömpölt a végkifejlet felé, egy sütőforma gurult végig a padlón, fémesen pengő hangon ütődött neki a falnak. Valami nagyszabású volt születőben, valószínűleg palacsinta, mert a palacsinta különlegesség, és ezen a napon Amy valami különlegeset akart készíteni.
Az ötödik házassági évfordulónk napja volt.

Mezítláb a lépcső pereméig lopóztam és hallgatóztam, a lábujjaimat belemélyesztve a süppedős szőnyegpadlóba, amit Amy elvből gyűlölt, és próbáltam eldönteni, készen állok-e arra, hogy lemenjek a feleségemhez. Amy a konyhában állt, mit sem tudva a dilemmámról. Egy melankolikus és ismerős dallamot dúdolt. Igyekeztem kivenni, mi lehet – népdal? altatódal? – aztán rájöttem, hogy a M*A*S*H főcímzenéje. Az öngyilkosság nem fáj. Elindultam lefelé.
Megálltam az ajtóban, és néztem a feleségemet. Tejszőke haját összefogta, lófarka vidáman lengett, akár egy ugrókötél, és épp szórakozottan szopogatta egyik megégetett ujját, miközben dúdolt. Folyton dúdolt magában, mert egyedülálló módon volt képes félrehallani a dalszövegeket. Az első randevúnkon egy Genesis-szám ment a rádióban: „She seems to have invisible touch, yeah.” Amy pedig azt zümmögte helyette: „She takes my hat and puts it on the top shelf.” Amikor megkérdeztem tőle, miért hiszi, hogy amit énekel, akár csak távolról, halványan is emlékeztet az eredeti dalszövegre, azt felelte, mindig úgy képzelte, hogy a számban szereplő nő igazán szereti a férfit, mert a felső polcra teszi a kalapját. Akkor már tudtam, hogy tetszik nekem, nagyon tetszik ez a lány, aki mindent meg tud magyarázni.
Van abban valami nyugtalanító, ha az ember felidéz egy szívet melengető emléket, és közben fagyos hidegség tölti el.
Amy a serpenyőben sistergő palacsintát nézte, és közben lenyalt valamit a csuklójáról. Diadalmasnak látszott, igazi feleségnek. Ha átölelem, áfonya- és porcukorillata lett volna.
Amikor észrevette, hogy ott leskelődöm gyűrött bokszeralsómban, kócos hajjal, a konyhapultnak támaszkodott, és megszólalt:
– Helló, szépfiú!
Düh és rémület kúszott felfelé a torkomon. Arra gondoltam:
Oké, rajta.

*

Nem, Amy és Go sosem lesznek barátnők. Mindketten túlságosan territoriálisan viselkednek. Go hozzá volt szokva, hogy ő az alfanőstény az életemben, Amy pedig hozzá volt szokva, hogy ő az alfanőstény mindenkinek az életében. Ahhoz képest, hogy már másodjára laktak egy városban – először New Yorkban, most pedig itt -, alig ismerték egymást. Úgy járkáltak ki-be az életemben, mint a jól időzítő színészek: az egyik kilépett az ajtón, miközben a másik épp belépett, és azon ritka alkalmakkor, amikor mindketten egy szobában tartózkodtak, tanácstalannak tűntek.
Mielőtt Amyvel komolyra fordult a kapcsolatunk, eljegyeztük egymást, összeházasodtunk, néha egy-egy elejtett mondat bepillantást engedett Go gondolataiba.

Fura, de nem igazán tudom hová tenni őt, hogy ki is valójában. És: Olyan, mintha nem volnál önmagad, amikor vele vagy. És: Más, ha igazán szeretsz valakit, és más, ha azt szereted, amit elképzelsz róla. És végül: Az a fontos, hogy nagyon boldoggá tesz téged.
Akkoriban, amikor Amy még nagyon boldoggá tett engem.
Amy is elárulta, mit gondol Góról: Ő olyan… nagyon Missouri-lány, nem? És: Az embernek megfelelő hangulatban kell lenni hozzá. És: Egy kicsit tapad rád, de gondolom, azért, mert nincs senkije.
Amikor mindannyian Missouriban kötöttünk ki, azt reméltem, ejtik a témát – egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet, elfogadják, hogy különbözőek. De nem így lett. Viszont Gónak jobb a humora, mint Amynek, így a küzdelem egyenlőtlen volt. Amy okos volt, éles eszű, szarkasztikus. Amy fel tudott dühíteni, találó, csípős megjegyzéseket tudott tenni, de Go mindig meg tudott nevettetni. Veszélyes dolog, ha az ember a házastársán nevet.
– Go, azt hittem, megegyeztünk, hogy többet nem emlegeted a nemi szervemet – feleltem. – Hogy a testvéri kapcsolatunk keretein belül nincsen nemi szervem.
Megcsörrent a telefon. Go belekortyolt a sörébe, felvette, és a szemét forgatva mosolygott.
– Persze hogy itt van, egy pillanat, adom! – Nekem pedig odasúgta: – Carl az.
Carl Pelley a házunkkal szemközt lakott. Három éve vonult nyugdíjba. Két éve vált el. Rögtön ezután költözött be a lakóparkunkba. Korábban utazó ügynökként dolgo­zott – születésnapi zsúrok kellékeit árulta -, és éreztem rajta, hogy négy motelekben eltöltött évtized után a saját lakásában nem igazán érezte magát otthon. Szinte min­dennap betért A Bárba egy büdös füles szatyorral a kezé­ben, és addig panaszkodott, mennyire nincs pénze, amíg meg nem hívtuk egy italra a ház kontójára. (Ezt is meg­tudtam Carlról A Bárban töltött napjai során: hogy zug­ivó, ám súlyos alkoholista.) Hálásan elfogadott mindent, amitől épp „meg akartunk szabadulni”, és komolyan is gondolta: Carl egy álló hónapon át mást sem ivott, mint poros alkoholos üdítőket, talán 1992-ből, ezeket az alag­sorban találtuk. Amikor Carl túl másnapos volt ahhoz, hogy bejöjjön, talált valami ürügyet a telefonálásra: A postaládátok szörnyen tele van, Nicky, talán csomagotok jött. Vagy: Állítólag esni fog, nem ártana becsukni az abla­kokat. Az ürügy mindig átlátszó volt. Carl hallani akarta a poharak csörrenését, a kitöltött ital hangját.
Átvettem a telefont, és egy jéggel teli poharat rázogat­tam mellette, hogy Carl el tudja képzelni a ginjét.
– Szevasz, Nicky! – hallatszott Carl vizenyős hangja. – Bocs a zavarásért. Csak gondoltam, nem árt, ha tudsz róla… Az ajtótok tárva-nyitva, és a macskátok kint van. Nem lenne szabad neki, igaz?  Semmitmondó mormogást hallattam.
– Átmennék megnézni, mi van, de nem vagyok valami fényesen – folytatta Carl nehézkesen.
– Ne aggódj – feleltem. – Úgyis ideje hazamennem.

*

– Nick, mi ezt az ügyet rendkívül komolyan vesszük – szólalt meg Boney. – A bűnügyi technikusok most is ott vannak a lakásukon, tőlük több információt kapunk majd a továbbiakhoz. Most viszont minél többet mond el a nejé­ről nekünk, annál jobb. Milyen ember Amy?
A házastársak bevett fordulatai jutottak eszembe: Ara­nyos, jó, kedves, mindenben támogat engem.
– Hogy érti azt, hogy milyen ember? – kérdeztem vissza.
– Írja le a személyiségét – segített ki Boney. – Például maga mit vett neki a házassági évfordulójukra? Ékszert?
– Még nem vettem neki semmit – feleltem. – Ma dél­után akartam. – Vártam, hogy megint kinevessen, és azt mondja: „a legkisebb gyerek a családban”, de most nem tette.
– Jól van. Akkor mondjon róla valamit. Nyitott ter­mészetű? Vagy olyan… Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… New York-i típus? Amit egyesek udvariatlannak vélhetnek? Ami felbosszanthat egyeseket?
– Nem is tudom. Nem túláradóan barátságos, de nem… Nem olyan nyers a modora, hogy valaki emiatt… bántsa.
Ez volt a tizenegyedik hazugságom. A mostani Amynek néha olyan nyers volt a modora, hogy az ember legszívesebben bántotta volna. Hangsúlyozom, a mos­tani Amyről beszélek, aki csak távolról emlékeztetett arra a lányra, akibe beleszerettem. Szörnyű, fordított tündérmesébe illő átváltozás volt ez. Néhány év lefor­gása alatt a régi Amy, a lány, aki nagyokat nevetett és semmiből nem csinált gondot, a szó szoros értelmében kivetkőzött önmagából, egy kupac bőr és a lelke lehul­lott a padlóra, és előlépett az új, rideg, nyers modorú Amy. A feleségem többé nem a feleségem volt, hanem egy összegabalyodott szögesdrót, aki kihívóan méreget engem, neki merek-e látni, hogy kibogozzam, az én vas­kos, remegő ujjaim pedig alkalmatlanok voltak erre a feladatra. Az én vidéki ujjaim. Remegő ujjaim, amelyek gyakorlatlanok voltak egy ilyen bonyolult, veszedelmes munkához, Amy kibogozásához. Valahányszor felmutat­tam véres ujjcsonkjaimat, felsóhajtott, és a fejben veze­tett titkos jegyzetfüzetéhez fordult, amelyben minden hiányosságomat strigulázta, örökösen feljegyezve min­den csalódást, gyengeséget, hiányosságot. A fenébe is, az én régi Amym belevaló csaj volt. Volt humora. Megne­vettetett. Ezt már el is felejtettem. És ő maga is nevetett. A torka legmélyéről, abból az apró, ujj formájú résből, ahonnan a legjobb nevetni. Úgy szórta el a sérelmeit, mint egy maroknyi magot a madarak elé: Íme, itt van­nak, de már el is tűntek.
Nem az volt, amivé később vált, amitől én a legjobban féltem: dühös nő. Nem tudtam, hogyan kell bánni a dühös nőkkel. Valami gusztustalant hívtak elő belőlem.
– Szeret parancsolgatni? – kérdezte Gilpin. – Ő hordja a nadrágot?  Amy naptára jutott eszembe, amelyikben három évre előre lehetett tervezni, és ha az ember belenézett, talált egy évvel előre megbeszélt időpontokat: bőrgyógyász, fogor­vos, állatorvos.
– Mindent szeret előre megtervezni, tudják, nem szo­kott semmit a véletlenre bízni. Szeret listákat írni, és kipi­pálni, ami megvan. Szereti végigcsinálni a dolgokat.

Gillian Flynn: Holtodiglan, Kiadó: Alexandra Kiadó, Kiadási év: 2013, Oldalszám: 528