Egy szavakkal teli történet, melyet megtalálnak, „ellopnak” és újraírnak, és egy regény, ami az egészet elmeséli. Nem, nem ilyen egyszerű, a filmsztárokat felvonultató Lopott szavak. Szavak, melyeket leírtak, de végül eljutnak-e az olvasókhoz? − Csejk Miklós írása
Alapvetően egy szórakoztatónak szánt film a Lopott szavak, mégis bevezet minket az intertextusok igazán sokrétű és izgalmas világába. A filmnek talán nem is volt célja, de filozofikus mélységű kérdésfeltevésig jut el. Arról már nem is beszélve, hogy a válaszra is rábukkan.
Amikor ír az ember, megél valamit abból a csodából, amit teremtésnek hívnak. Alapvetően mégis a legizgalmasabb kérdések egyike, honnan jönnek a szavak. Néha éppen csak csepegnek a betűk, néha pedig, mint áradáskor oly sebesen ömlenek a szavak az írógép, számítógép előtt ülve. Mi az a mélység, amiből ilyenkor táplálkozik tudatunk? Van olyan elképzelés, hogy a kollektív tudattal kerülünk kapcsolatba, mások a saját tudattalanukban képzelik ilyenkor a kalandozás terepét, megint mások teremtő energiáról, ha akarod, Istenről beszélnek.
A Lopott szavak ezt a problémakört veszi górcső alá, s meg kell hagyni, trükkös kis alkotás ez; Lee Sternthal és Brian Klugman mozija folyamatosan tartogat a figyelmes nézőnek meglepetéseket. A film ugyanis nem arról szól, hogy egy író megtalál egy kéziratot egy igencsak öreg kézitáskában, majd saját nevén kiadja megszerezve ezzel a világhírnevet és elismerést. Mondjuk már ez is elegendő lenne a boldogsághoz, de szerencsére nem kezd túl komoly moralizálásba a témát illetően a rendezőpáros, mert a nézőtéren egyetlen ember sem gondolja, hogy ilyesmit tenni helyes lenne, akkor viszont felesleges ezen túl sokat rágódni. Ha nem vesszük figyelembe a filmben jelenlévő intertextusokat, melyek izgalmasan egymásba játszanak, akkor persze a felszínen erről van szó. Viszont meg kell jegyeznünk, hogy egyáltalán nem zavaró, sőt kifejezetten érdekes, hogy a rendezők nem a „jól bevált” kettő, hanem három történetszállal dolgoznak.
A film magja egy öregember életének története, aki fiatal amerikai katonaként szerelmes lesz egy párizsi pincérlányba, s ezzel megpecsételi sorsát. Letelepedik francia földön, családot alapít, majd kislányának halála után megéli személyiségének és családjának széthullását. Meg kell jegyezni, hogy a személyiség széthullását túlságosan szemérmesen érinti a film egy aprócska kis utalással. Ha valaki nem figyel alaposan, észre sem veszi. Ebből a széthullásból születik meg az alkotás maga, egy regény, mely megpróbálja összeragasztani a széttöredezett történetszilánkokat. Valószínűleg egyáltalán nem sikerül neki, mégis a szavakért elárulja a szerelmét, a lányt, s a közös életüket. Ezek a szavak épp ezért vesznek el. Eltűnnek, mert az író nem írhatja meg soha direkt módon a saját életét, bánatát, csakis áttételesen, indirekt módon, sok-sok közvetítő képen, metaforán, példázaton keresztül. Mélyebb rétegek elemzésekor tehát az öregember – Jeremy Irons kanyarítja fenséges eleganciával s diabolikus sármmal a vászonra –, kísérlete kudarcra van ítélve, mert nem idegenítette el magától a tárgyát megfelelőképpen.
A második történet főszereplője nem lehet más, mint egy fiatal író – Bradley Cooper szorongó játékával –, aki egy öregember kéziratára rátalál, lemásolja azt, majd sikerre ítéltetik, mert megfelelően kezeli a kéziratot, és itt bizony nem a lopásra gondolunk, hanem arra, hogy a történetet megfelelő távolságtartásból írja meg, bele-belebújva a figurába. Átszűri a szavakat önmagán, de egyrészt dicséretes módon nem a saját történetét veti papírra, másrészt viszont nem teszi magáévá a sztorit, ezért nem is tudja átírni. A közönség, az olvasók persze mindezt nem veszik észre, még akár sikeres íróként is leélheti fiatal barátunk az életét, de soha nem lesz nagy író, mert nem érti a lényeget.
A harmadik történet a legizgalmasabb, s a legrövidebb, mintegy keretbe is foglalja a filmet. Egy középkorú író – a mély tekintetű Dennis Quaid férfiasságával – egy regénybe foglalja az öreg és fiatal énjének találkozását a fantázia színpadán, s a film csúcspontját jelentő párbeszédükből megszületik a tézis és az antitézis nyugvópontja, vagyis az irodalom lényege: a szintézis. Másként nevezhetjük katarzisnak is, ha akarjuk. Neki ugyanis nem története már sem a fiatalember vívódása, és nem története még az öregember egoizmusa. Átszűri tehát személyiségén a szavakat, ahogy a fiatal író is teszi, ám vele ellentétben képes magáévá tenni a történetet. A saját valóságává, mely feljogosítja arra, hogy úgy alakítsa át, ahogy akarja, ahogy érzi, ahogy a valóságos élete megkívánja. Ez a történetkezelési már-már posztmodern rugalmasság egy rajongó lánnyal való párbeszédéből derül ki. Befejezetlen történetek vannak tehát, vagy másként történetszilánkok között téblábolhatunk veszett ijedtséggel, majd rácsodálkozhatunk az élet egyik legdöbbenetesebb misztikumára: a szavak eredetére. Most már csak azt nem értem, hogy amikor megnyílik a kollektív tudatunk forrása, miért érdemli meg az a kevés kiválasztott, hogy meríthet belőle. Erre nem ad választ a film. Mindenesetre áldásos ihletett pillanatok ezek, ilyenkor zuhatagként ömlenek a szavak.
A címben emlegetett lopás viszont azért nem megfelelő kifejezés ebben a szövegkörnyezetben, mert ha lopunk, akkor valakinek kevesebb lesz valamiből, a tabutéma, melyet a film feszeget, viszont arról szól, hogy a kollektív tudatból merítés nagyon távol áll a lopástól. Ezekben az esetekben ugyanis senkinek nem lesz semmiből kevesebb, hanem csak egyre több és több. Maradjunk tehát az eredeti címnél, annál, hogy The Words, vagyis A szavak. A film befejezése egyébként briliánsra sikeredett. Elmondom úgy, hogy nem lövöm le a poént: a középkorú író azt tesz a szöveggel (a szavakkal), amit csak akar, ugyanis miután magáévá tette kollektív tudatunk ősi titkát, átszűrte önmagán az ott talált szavakat, s még véletlenül sem a saját történetét írja, ám teljes mértékig magáévá teszi a sztorit, a fantáziája válik valósággá. És ekkor meg is nyugodhatunk. Ahogy hősének felesége mondja: nem lesz baj.
Mikor a film után a Duna parton a korlátnak dőlve szellőztettem gondolataimat, eszembe jutott még valami nagyon fontos, amit a filmhez szeretnék hozzáfűzni: soha nem szabad magára hagynunk az emberiség mesélőit, mert az el nem olvasott szavak meghalnak, s nem kerülnek vissza a közös tudatba.
Lopott szavak
(The Words) amerikai romantikus – dráma, 2012
Rendezők: Brian Klugman és Lee Sternthal
Főszereplők: Bradley Cooper (Rory Jansen), Dennis Quaid (Clay Hammond), Jeremy Irons (Az idős ember), Zoe Saldana (Dora Jansen), Ben Barnes (Fiatal férfi)
Forgalmazó: Big Bang Media
Csejk Miklós
