„Huszárik szemléletmódját kétségkívül áthatja a nosztalgia…” Huszárik Zoltán Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendezőt leginkább a Szindbád alkotójaként ismerjük, életműve kevés darabot számlál, ám összetéveszthetetlen vizuális nyelve máig hatással van a magyar filmművészetre.
Huszárik Zoltán (1931-1981) mindössze ötven évet élt, két egész estés és öt szerzői rövidfilmet forgatott, 25 éves pályafutásával mégis beírta magát a magyar film történetébe.
„Huszárik szemléletmódját kétségkívül áthatja a nosztalgia, ám nem a szó köznyelvi, jóval inkább filozofikus értelmében, miszerint nem az elmúlt, hanem a múló idő iránt érez vonzalmat. Márpedig a múló iránt vonzalmat táplálni lehetetlen dolog, ennek felvetése eleve magában rejti teljesíthetetlenségét. Huszárikot nem azért nem érdekli a jelen, a modern kor, mert bármiféle averziót érez vele szemben, hanem azért, mert a jelent, ha lehet, még inkább megragadhatatlannak tartja; ami megragadható – az már el is múlt, nincs többé, csak volt. A múltba révedés így nem nosztalgikus, hanem ironikus világlátást ébreszt az alkotóban (és életművének főhősében, Szindbádban): annak belátását, hogy a jelen pillanat „jobb híján” csak az éppen elmúlóban élhető meg.” (Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán)
Az Elégia című rövidfilm és első játékfilmje, a Szindbád a magyar filmművészeti kánon megingathatatlan darabjai.
„Mit akar Szindbád? […] Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni – tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos keresztjeiben…”
Huszárik Krúdy világát szuverén módon, mégis hitelesen mutatta be, az Elégia után játékfilmben is kiteljesítette a szöveget, képet és zenét egységbe foglaló új filmnyelvet.
Ki az az olasz művész, akit Huszárik szeretett volna Szinbád szerepére? Alighanem lírai, pontosabban forintos okok állnak a mögött, hogy a 93 esztendeje született Huszárik Zoltán nem a világhírű olasz kollégával forgatta le a Szindbád című nagyjátékfilmjét. Vittorio De Sica gázsiigénye ugyanis meghaladta az idén fél évszázada bemutatott alkotás költségvetési lehetőségeit. A magyar rendező eredetileg az egyik legnagobb olasz direktort, a Biciklitolvajok című film alkotóját szemelte ki a főszerepre. Egy római étteremben találkoztak. De Sica azt is szerette volna, ha az egyik fia írja a film zenéjét. Az igazi akadályt azonban a szerepért kért díjazás jelentette. Az előkelő étterem számlája így is csillagászatira sikerült.
Mennyivel más lenne a magyar filmtörténet egyik legértékesebb műve, ha a középkorú Latinovits Zoltán helyett az idősödő – hetvenes évei felé járó – itáliai mester szerződtetése sikerrel jár!
Pintér Judit szerkesztésében a Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán című kötetben Gelencsér Gábor filmesztéta tanulmánya, a rendező saját válogatott írásai és interjúi idézik föl a kiemelkedő életművet.
A háromszáz oldalas, fotó- és DVD-melléklettel ellátott kötetet rámutat arra is, hogy a rendező munkáit bemutatójuk után sokan és lelkesen méltatták, ahogy halálát követően is rengeteg megemlékezés született róla.
