Ha találkoznék vele, egészen biztos kikerülném, aztán megfordulnék, és jól megnézném őt. De csak a biztonságot nyújtó árnyékból. Declan Burke Karcos fekete nyolcas című regénye és főhőse, Harry Rigby valóban karcos. És ironikus, kellőképp durva és humoros. Vérbeli hard-boiled krimi.
Declan Burke Karcos fekete nyolcas című regényének főszereplője, Harry Rigby valójában nem egy bonyolult lélek. Persze nem nevezném amolyan üsd-vágd-nem-apád típusnak sem, de ő az a főhős, aki nem is nyomozó, de mégis, kivételes képességekkel bír, de mégsem, urbánus folklórhős és nagyvárosi hérosz lehetne, de persze soha nem lesz.
A skandináv krimik által már képet kaphattunk arról, hogy lehet durvábban, határozottabban, de mindenképp másként, mint ahogyan a jól ismert és szeretett angol vagy francia krimik diktálják. A lényeg, hogy a detektívtörténet – Declan Burke esetében inkább bűnügyi regény – főszereplője különc legyen, meglepő, akár egyedülálló tetteket hajtson végre, s ezek során olykor halálos veszedelembe sodródjon. Talányokkal, rejtélyekkel, sejtelmes titkokkal gyürkőzik meg, de mindenekelőtt tisztáznia kell az ártatlanul vádoltakat és le kell lepleznie az elkövetőket.
Declan Burke főhőse mindezt megteszi, vagyis mégsem, hiszen nem a jól ismert angol, francia vagy skandináv hagyományokat követi, ő a saját ír fantáziájának és irodalmi törekvéseinek engedett. Merthogy Harry Rigby (nevezzük főhősnek), aki nemes szavakkal leírva, kutatási tanácsadóként és helyi firkászként dolgozik, vagyis szimpla magánnyomozó és újságíró, éppen úgy viselkedik, mint minden hard-boiled regény főszereplője: irodájában a székén hintázik, miközben elmerül a nagy semmiben és unalmában bagózik vagy füvet szív, a pohár fenekére néz és időnként felkeresi a barátnőjét. Tehát a kép idilli.
Egészen addig, míg egy furcsa ügybe nem keveredik. A karácsonyi ünnepek előtt hajnal 5 után egy helyi független politikus középkorú feleségét meggyilkolják. Igaz, Rigby nem ringatta magát ünnepi hangulatba, de ezért még nem jár büntetés, arra számít, hogy könnyen utána jár az ügynek, csakhogy falba ütközik, a rendőrök semmit nem engednek kiszivárogni, ő pedig egyre több kérdéssel távozhat a tett helyszínéről.
Persze karcoskodhatott volna, hiszen ő a főhős, de mint írtam, Burke főhőse sokkal inkább anti, mint nem anti. Így nem csoda, hogy meglepetésként éri, amikor az egyik helyi alvilági főnök, Frank Conway megbízást ad neki, hogy derítsen fényt a feleségének hűtlenségére. Egy ügy nem ügy, kettő az igazi, kiváltképp, ha megtoldják még eggyel. Az amúgy is veszett ügynek tűnő ünnepekre megjelenik Rigby évek óta nem látott öccse, Gonzo is, aki több mint kellemetlen egy alak, valódi szociopata. Nyomozónk nem hiába kívánja a pokolba őt: van aki, úgy gondolja, hogy „Gonzo alapvetően nem rossz srác, csak az univerzum nem volt felkészülve rá”, Harry Rigby viszont úgy vélte, hogy fivérekhez képest közel álltak egymáshoz, „elég közel ahhoz, hogy meg akarjuk ölni egymást, de ahhoz túl közel, hogy tényleg megtegyük”.
Nem igazán érthető, maga a főhős sem érti, de talán még az író sem volt mindennel tisztában, hogy mi miért történik, és a látszólag különálló ügyek, hol és mikor fonódtak össze, de talán nem is fontos. Mert élvezet olvasni. Burke regényében olyannyira sok minden történik, és olyannyira gyorsan követik egymást az események, hogy nehéz követni őket, ám szerencsére a remek módon bemutatott karakterek, a lejegyzett irónia és a humor mindenen segít.
Rigby nem profi nyomozó, mégis tisztáznia kell a helyzetet, amibe akarva-akaratlanul került, a hard-boiled naturalista törvényeit követve nem morfondírozik, nem elemezget, hanem különösebb teketória nélkül következtet és cselekszik – már ha hagyják. Nem szeretem behatárolni női vagy férfi olvasók számára a krimiket, éppúgy ahogy a romantikus műveket is olvashatja mindenki, olvasás közben a valóság mindenki számára ugyanaz. A krimi műfaj keretei viszont csupán a valóság illúzióját hivatottak megtartani. A történet egyes elemeiben (helyszínrajz, főhős, a bűncselekmény indítóoka, elkövetésének módja stb.) lehet valószerű. A krimi nemhogy kifejezné a valóságot, éppenséggel eltérít tőle.
A Gabo Könyvkiadó telibe talált ezzel az új irányvonallal, a remek fordítás kiegészíti (ha érthetőbbé nem is tudja tenni) a regény nehezebben követhető szálait, és így a kritika végére muszáj szólni a borítóról, mely díszíti és egységessé teszi a könyvet. Kézbe kell venni, végigsimítani, mert csodás, nem megnyugtat, nem feldob, hanem eléri a célját: feszültté, kíváncsivá tesz.
