S tényleg, kit érdekel, mi van a világban, amíg az alternatív zene Mekkájában húzhatjuk meg magunkat? Mert A Köztársaság Bandája, a Muriel és a Császári Pillanatművek a külön világot hoztak létre a Kobuci Kertben.
Eddig csak a zsúfolt Kobucihoz volt szerencsém, ahol a (női) mosdó előtt hosszú sorok várakoznak, és összekapaszkodó harmincasok gajdolják félrészegen, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem – félreértés ne essék, bírom én azt is nagyon. Augusztus 19-én, pénteken este a kert azonban békés volt és meghitt, mint egy vasárnap délutáni beszélgetés egy régi jó cimborával. A Köztársaság Bandája, a Muriel és a Császári Pillanatművek estje új arcát mutatta meg Óbuda legjobb szegletének.
Sosem érkeztem koncertre ennyire korán, csupán tíz-tizenöt early bird és néhány csicsergő – valódi – madár fogadott a bejáratnál, valamint egy kedves idősebb házaspár, akik – lelkes fotózgatásukból következtetve – feltehetőleg az egyik zenész rokonai voltak. A tréfás nevű A Köztársaság Bandájának jutott a felvezetés ólomnehéz feladata: olyan időben kellett kezdeniük, amikor a bulizni vágyó közönség zöme még bőven odahaza a tükör előtt illegeti magát. Fél hétkor. A pécsi és bonyhádi népzenészekből 2010-ben megalakult, a Folkbeats tehetségkutatóban feltűnt banda nem vacakolt sokat, tűpontosan kezdett, és szerencsére nem jött különösebb zavarba a helyzettől. Olyan lendülettel és odaadással játszották a reggae-vel és drum and bass-szel kevert népzenét, mintha egy gyufaszálat se lehetne leejteni a dühöngőben – már ha ez a fajta zene megkívánna ilyesmit. Miközben sírt a hegedű, a bőgő, és Czupi Veronika erős és energiától feszülő hangja egészen a Dunáig szárnyalt, képzeletben bebarangolhattuk velük az egész országot Hencidától Boncidáig. Úgy tűnik, a parányi magyar zeneipar elbír meg egy világzenét játszó, vagy annak elemeit felhasználó és átértelmező zenekart: ez a szegmens hatalmas tömegeket nyilván nem csábít stadionokba, de sokat tesz azért a néhány száz fős hallgatóságért, aki ellátogat miattuk klubokba és kerthelyiségekbe.
A Murielnek nyújtotta a természet ama jutalmat, hogy a fiúk a barátságos késő nyári délutánból alkonyba boruló, színpadiasan elsötétülő égbolt alatt játszhattak, akkor, mikor lassan, egyenként gyúlnak ki a lampionok és az égi fények, s még a legracionálisabb lélek is pályát tévesztett költőnek képzeli magát. A megtiszteltetést a Muriel jól kiaknázta: simán kirázott a hideg, ahogy az érzelmes balladák és a rockosabb vagy funkys számok közben egyre sötétebbé váltak a Kobuci-fák törzsei és levelei, az égen meg ezer csillag gyúlt ki, mintha csak pulzáló díszletfényei lennének a hatásos muzsikának. Ha mutált is valaha a zenekar hangja, már rég kinőtte, tényleg levetkezheti magáról a Red Hot Chili-, és főképp a 30Y- utánérzet maskaráját, és ez nem csak a jókor felpislákoló csillagoknak köszönhető. Szofisztikált és autonóm zenei erő birtokában vannak, sokkal izgalmasabb színeket kevernek ki a különböző műfajokból, és változatosabb a zenei itinerjük, mint a kezdeti érdekességét (ha egyáltalán volt) rég elvesztett Beck Zoli-féle csapatnak. Mondjuk nekem van egy kis „magyar banda angolul énekel”-averzióm, zavar például az akcentus, de legyen ez az én problémám. Az est három fellépője közül nem mellesleg a Muriel vonzotta a legnagyobb álló közönséget, és csikarta ki a nézőkből a leghangosabb elismerő sikolyokat. Ha nem vigyáznak eléggé, hamarosan ők lesznek a könnyűzenei rádiók nagy kedvencei – esti kérdés, jót tenne-e nekik.
Amikor a koncertek végén magunk mögött hagytuk a kurrens alterslágerektől javában zengő Kobucit, megállapíthattuk, hogy a Császári Pillanatművek programja olyan hatásos érzelmi hullámvasútra rángatott fel bennünket, ami tutti napokig kísért majd félrecsúszott nyakkendőinkben. Császári Gergely a Kaukázussal vagy az Erik Sumo Banddel is szép szubkulturális sikereket ért el, a 2012-ben alakult Császári Pillanatművekben pedig olyan bensőségesen megbabonázó hangot kísérletezett ki magának – vagy csak talált rá ösztönösen -, hogy hallgatása közben csontig hatol szívünkbe a szomorúság.
A fellépés első blokkjába szinte csak elégikus dalokat válogattak: a gyakran felcsendülő szaxofonbetétek még ízesebbé, egyszersmind mélabúsabbá tették a muzsikát. Én nagyon rá tudok hangolódni az ilyen fajta depresszív zenei világra, értékelem, szinte élvezem a fájdalmat, és körülöttem szintén sokan váltak fogékonnyá a különös hangulatra: egymást követték a mély melankóliába esések, gyorsan ürültek a gondűző borocskák, felespoharak és cigisdobozok.
Aztán váratlanul visszatérhettünk a sötétből a fényre. A második blokk hirtelen szétfújta a bánat sötét felhőit a fejek fölül, s a Kobuci egy csapásra tánctérré alakult át. Igaz, nem tülekedtek nagyon sokan, de ők igazi kohézióban forrtak össze a zene hatására: az is láthatóan valódi szimbiózisba került a többiekkel, aki egyedül ropta. A Petőfi Rádióban népszerűvé vált Helló-Belló persze nem maradhatott ki a repertoárból, de korántsem az volt a koncert legemlékezetesebb száma: nagy kedvencemet, a Love on the MÁV-ot nélkülözni voltam kénytelen, helyette elhangzott a Hiányérzet, a Háleluja, és még egy csomó remek szám, aminek a címét sajnos – még – nem tudom, de örülök, hogy megismerhettem őket.
Az ilyen helyeken és estéken a szcenika cseppet sem érdekes, nincs cirkusz, konfetti és lángoszlop, csak a zenéé, a zenészeké a főszerep, akik kataklizmaszerű szakmai változásokat nem generálnak ugyan, de fellépésük mindig maradandó élményt jelent akár három generáció számára is. S tényleg, kit érdekel, mi van a világban, amíg az alternatív zene Mekkájában húzhatjuk meg magunkat. Meglepően jó dolgok történnek mostanában a magyar indie-ben, erre húzós bizonyítékként szolgált a péntek, de bármily magával ragadó volt a Kobuci így „szellősformán”, azért jó lenne, ha a zenekarok következő koncertjén többen lennénk. Nem nehéz, csak mindenki hozzon magával még egy embert.
Hegedüs Barbara
