Interjút csak e-mailben lehet tőle kapni, hangját nem hallhattuk, még telefonon sem, képet is kértünk másikat, mint ami a médiumokban megtalálható, de elzárkózott tőle. Számít mindez? Szükséges tudni, ismerni pontosan az író mi- és kilétét? Kondor Vilmos válaszaiból kiderül. – Interjú
Kondor Vilmos, akárcsak hősei, maga is költött figura. Álnév. De ha azzal foglalkozunk mennyi igaz Kondor fiktív életrajzából és hogy milyen a fizimiskája, akkor a szerzői brand fogaskerekei elveszik a lényeget: a Kondor-szériát. A mély hallgatás, a titkolózás semmibe vész, mert legyen bárki is Kondor Vilmos, hard-boiled krimi sorozatával eredetiséget és újdonságot hozott a magyar krimi irodalomba. Úgy sikerült műfajt teremtenie, hogy közben félig-meddig fel is támasztott egy másik regénytípust ott, ahol nem voltak gyökerei a történelemmel átszőtt krimi kemény műfajának. A szerző mindeközben jó hírünket is kelti, lassacskán betör a nemzetközi piacra: az első rész megjelent olaszul, németül, hollandul, lengyelül, franciául és már az USA-ban is megjelent.
Amerika messze van, pedig dehogy. Kondor Vilmos oknyomozó újságírója, Gordon Zsigmond a két világháború között Amerikából és egy echte amerikai hard-boiled krimiből tért Magyarországra. Kondor olyan figurát alkotott meg Gordon Zsigmondban, akinek a tetteit mélyen áthatják a szabadság reflexei, aki egy vitatott történelmi korszakban „nyomoz” és mutatja be az általunk is nagyon jól ismert városrészeket – másként. Olyan figura Gordon Zsigmond – akárcsak a kitalálója és szerzője -, akiről az ötkötetesre tervezett regénysorozat végéhez közelítve sem tudjuk pontosan, hogy kicsoda.
A Gordon-sorozat a XX. század 30-as éveiben kezdődik a 2012-ben megjelenő utolsó rész pedig már az 50-es években játszódik. Miért ezt a korszakot emelte ki Magyarország történetéből?
Mert ezt tartom a legérdekesebbnek és a leginkább félre- vagy alulmagyarázottnak. A korszakkal kapcsolatban tele vagyunk tévhitekkel, sőt csak tévhitek élnek bennünk, és engem érdekelt, milyen lehetett valójában akkor élni. Ez alatt a huszonvalahány év alatt annyi minden történt, hogy az egy országnak is sok volt, nemhogy az egyes embereknek.
Ki Gordon Zsigmond?
Gordon Zsigmond egy bűnügyi zsurnaliszta, aki sok lapnak és hírügynökségnek írt a bűnről Pesten. Nem mintáztam élő személyről, noha számos karakterjegyet lehetne azonosítani másokon a környezetemben.
Milyen értékeket kíván közvetíteni Gordon Zsigmond, az újságíró „privát kopó”?
Erre a kérdésre nem szívesen válaszolok. Elvégre azért írom a regényeket, hogy ezt elmondjam. Az pedig már más kérdés, hogy én mit akarok elmondani, és az olvasók mit olvasnak ki a regényekből. Esetleges dolog ez, így aztán nem is megyek soha bele.
Feltűnően jól ismeri a régi Budapestet. Mindig pontosan tudjuk, hogy Gordon hol száll le a villamosról, melyik vendéglőbe tér be, az hol található. Azt is, mit eszik. Netán még a menü is pontos?
Igyekeztem még a menüben is pontos lenni. Van annak valami egészen sajátos bája, hogy írás helyett napokig könyveket meg újságokat forgatok, mert ki akarom deríteni, mi szerepelt egy adott étterem étlapján. Nyilván sokszor nem sikerült, de amikor igen – és valóban van valami szerepe a történetben -, akkor meg is írtam. Azt pedig nem szabad elfelednünk, hogy Magyar Elek, az Ínyesmester személyében egy kiváló tollú író osztotta meg velünk a recepteket, és úgy írt az ételekről meg a főzésről, hogy úgy éreztem, tartozom annyival az emlékének, hogy pontos vagyok az ételekkel kapcsolatban.
Sokszor évtizedekre visszamenőleg megvilágítja a város, Budapest fejlődését, szól a lebontott Tabánról, a tömegközlekedés alakulásáról és sok egyébről. Ez mind szisztematikus kutatómunka eredménye vagy direkt koncepció?
Is-is. Bizonyos esetekben nincs különösebb dramaturgiai jelentősége annak, hogy egy regény mikor játszódik, másszor viszont nagyon fontos. Így vagy úgy, ezek a maximum két hétet felölelő eseménysorok egyben a város hosszan exponált fényképfelvételét is adják. Beleakadok valamibe, megtetszik, érdekel, meg akarom írni, aztán kiderül, hogy nem értem, miért van az úgy. Ekkor nekilátok felfejteni az odavezető szálakat, és ha az eredmény érdekes, akkor bekerül a regénybe.
A Vár alatti alagútról mindenképpen akartam egyszer írni, így belemerültem a történetébe, és annak egy része belekerült a Bűnös Budapestbe. A Budapest noir vázlatírása alatt beleakadtam a Mária-Valéria telepbe, és nem lehetett nem megírnom.
Mennyi időre van szükség felkészülni egy-egy kötet világára, kidolgozására?
Az eleje volt hosszadalmas. A Budapest noir kapcsán csak az legalább egy évembe telt, mire “képbe tudtam helyezni” magam. Azóta könnyebb, mert ismerős a kor, bár mindig igyekszem szokatlan vagy tumultuózus időpontot választani, és közben rengeteg könyvet, cikket és forrást gyűjtöttem. Hogyan készülök fel? Olvasok. Filmeket és híradókat nézek. Tudom, ez nem hangzik valami nehéznek, és én nem is titkolom, hogy mennyire szeretem csinálni. Aztán megírom a cselekményvázlatot, majd jön a regényírás.
Mi az oka annak, hogy ennyire központ szereppel bír Budapest? Fontos szereplők több ízben érzik úgy, nem szeretik elhagyni Pestet.
Budapest lenyűgöző hely volt, és mélyen megértem azokat a lokálpatriótákat, akik útlevél nélkül nemhogy Kassára, de még Budára sem indulnak el. A főváros egy vibráló, sokszínű, lehetetlenül izgalmas hely volt, és engem mélyen megfogott. Másról nem is nagyon írhatok.
Igaz, Gordon jár Bécsben, Berlinben, Velencében vagy éppen Londonban, és mindenhol világpolgár módjára teszi a dolgát, de neki Pest a mindene, akár bevallja, akár nem.
Ez azt is jelenti, hogy szívesen élne a regényeiben szereplő Pesten?
Mondja, hogy hol lehet jegyet venni, és már indulok is. Nem biztos, hogy odaköltöznék – hiszen azért ebbe a feleségemnek és a lányaimnak is beleszólása van -, de egy kis időre gondolkodás nélkül mennék.
A Budapest romokban megjelenése után több vélemény is hangsúlyozta, hogy az állandó főhős, a nyomozói ambíciókkal megáldott újságíró, Gordon Zsigmond kalandjai soványak, és ön sokkal inkább a régi idők Budapestjének krónikása, mint jó tollú krimiszerző. Minek tartja magát, krimiszerzőnek, történet krónikásnak, kalandregény írónak? Besorolható?
Erre nehéz válaszolni. Hiszen tarhatom én magam valaminek, ha mások nem annak tartanak, nekem nem fontos az önmagamról alkotott képben, hogy bizonyos emberek szerint krónikás vagyok vagy krimiszerző. Nem akarom magyarázni, hogy ki vagyok és mit miért csinálok. Regényeket írok. Ezt lehet még ezerféleképpen bővíteni, de nem látom értelmét. A besorolás meg a nálam sokkal tanultabb (és sokkal több idővel rendelkező) irodalmárok reszortja.
Mit tekint jó regénynek?
Ami leköt. Ami érdekel. Ami megmozgat. Kevés ilyen van, így egy ideje nem is olvasok regényeket. Tíz elkezdett regényre jut egy elolvasott. Lassan ötven éve olvasok már, és tudom: ha az első sor érdektelen, az első bekezdés unalmas és az első oldal lapos, akkor a maradék 2-300 oldalon sem történik semmi olyasmi, ami miatt a kelleténél több időt kellene szánnom rá az életemből.
A kérdése magában rejti a konkrétum iránti érdeklődést is. A fekete város az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam. A Lempriere-lexikon. Meg a Véres aratás. Robert Littelltől A Cég. Karácsony Benőtől a Napos oldal.
A visszavonultsága, hogy álnéven ír azt eredményezte, hogy sokan feltételezik: Kondor Vilmos valójában kitalált személy. Mit kezd az ehhez hasonló gondolatokkal?
Egy ideig szórakoztatott, aztán bosszantott, és most megint szórakoztat. Hadd ismételjem magam: mindenki maga határozza meg, hogy mire fordítja az idejét. Én hálás vagyok, ha valaki arra, hogy a regényeimet olvassa, azon viszont talán némileg csodálkozom, ha valaki spekulálással tölti az idejét, hogy most akkor álnév-e a nevem vagy sem.
Akkor igaz, hogy regényei kiadásával egyik pillanatról a másikra középiskolai matematika-fizika tanárból bestsellerszerző lett. Mennyiben változtatta meg ez az életét?
Nem sok mindenben. Sokkal többet írok, kevesebbet alszom, amit mondjuk a feleségem nem ért, mert imád aludni, én meg nem. Ehelyett regényt írok éjjelente. Nagyjából ugyanott vagyok, és még jobban is szórakozom, mintha aludnék.
A nevét gyakran emlegetik együtt Dashiell Hammett-ével. Tévedés, ha azt mondják: az ön Budapest-sorozata sem született volna meg Hammett klasszikusa nélkül?
Ez nem is kérdés. Hammett olyat alkotott, ami mélyen megfogott – és a Véres aratás sokkal jobban, mint A máltai sólyom. Minden sora friss, minden mondata ropog, minden történése örök, és közben mocskos, kegyetlen és cinikus. Én ezt nem tudtam nem szeretni.
A Gordon-könyvek címe és a történetek alapján úgy tűnik, tudatosan törekszik arra, hogy meghonosítsa Magyarországon a hard krimi egyik, különösen az Egyesült Államokban kedvelt változatát. Milyen elvek alapján dolgozik?
Látja, ez egy olyan kérdés, amire nagyon szívesen válaszolnék, de nem teszem, mert akkor magyaráznék valamit, amit fölösleges. Én magam pontosan látom és értem, hogy a hard-boiled krimi mely szegmensei emelhetők át a magyar közegbe, viszont ha elmondom, akkor az olyan, mintha fejcsóválva odaállnék egy diákom mögé, aki éppen röpdolgozatot ír. Ha ügyes, akkor elégedetten hümmögök, ha meg butaságot csinál, akkor morgolódok. Egyszer majd valaki megkeresi a különbségeket, de ha mégsem, hát én teljes és hiánytalan életet fogok élni.
A hiányalan élet kialakulásához hozzátartozik, hogy valós epizódok indítják el önben a történeteket, ez igaz?
Igen, ez igaz. A Budapest noir esetében csak egy kép élt bennem egy halott lányról, aztán a kezembe akadt egy német kis könyvecske századelőn készült erotikus képekkel, majd a Magyarországban olvastam Csuliról. Ez utóbbi volt a kezdőlökés, és akkor indult el igazán bennem a történet, amikor Gömbös temetéséről olvastam.
A Bűnös Budapest írásakor Nemes Sándor gigászi munkája, a Gyakorlati nyomozás volt a kiindulópont, illetve az abban szereplő kábítószerügyek egyike. Aztán elolvastam, hogy milyen volt a határnyitás, és tudtam, hogy miről akarok írni.
A budapesti kém megint másképp kezdődött: Kim Philby egy levélrészlete, és Mály Tivadar londoni története volt az indulás. Ekkor olvastam Kállay Miklós önéletrajzát, és nem volt kérdés, hogy miről fogok írni.
A Budapest romokban esetében pedig Hain Péter kivégzésének története volt az első kocka. Meg az, hogy Budán még tartott az ostrom, amikor a kávéházak némelyike kinyitott a körúton. Gondoljon csak bele: ott ül egy poros helyiségben, iszik valamit, ami akár kávé is lehetne, közben meg magától légvonalban pár kilométerre ágyúk robajlanak. A nagyobb detonációknál behúzza a fejét egy kicsit, aztán meg sem hallja… És ott volt persze a Teréz-körúti merénylet, ami elképesztő történet.
A budapesti kém kötetben éreztem legerősebben, hogy könyveivel nem pusztán az adott történetről, hanem a korról is el akar mondani valamit. Mennyire veti össze a jelen politikáját, történelmi viszonyait a múltéval?
Ezt gondosan kerülöm. Éppen elég párhuzam van a múlt és a jelen között, nem akarom én ezt a kettőt összevetni. Ha az olvasó megteszi, rendben, ott van minden a regényekben, de nem ez a szándékom. Többen mondják, hogy azért olvassák a regényeimet, mert elviszik őket egy másik korba, ami ugyanaz, mégis más. Nem akarom én ezt a kelleténél jobban terhelni párhuzamok megvonásával. Ez egy súlyosan és egészségtelenül átpolitizált ország – legalább száz éve.
Ahogy egymás után olvassa az ember a köteteket, egyre fojtóbb és nyomasztóbb az atmoszféra, egyre sötétebb a világkép. Véletlenül alakult így, vagy már ilyen ívet képzelt el a legelején?
Természetesen nagyon ügyeltem a sorozat ívére. Nagyjából így képzeltem el. Nyomasztó és sötét kor volt a század kétharmada, fojtogató és komor. Engem az érdekelt, hogy miként viseli ezt a nehéz időszakot egy Gordon Zsigmond nevű újságíró, aki együtt él, lélegzik a korral, mindene Budapest, és tudja, hogy ezt a vihart valahogy túl kell élnie, lehetőleg úgy, hogy ne dögöljön bele.
Kibelbeck Mara
