„Az is a célom ezekkel a regényekkel, hogy egyszerre két dologra is rádöbbentsem az olvasót: jé, ez a mi történelmünk és jé, ez az én történelmem.” Kondor Vilmos regényíróval hősökről, történelmi érdekességekről, kortárs irodalomról Kibelbeck Mara beszélgetett.
Nemrégiben megkérdezték tőlem, miért olvassanak Kondor Vilmost? Talán mert egyszerre drukkolhatunk a hősért, az országért és a fele királyságért, és az sem baj, hogy érdekesebben mesél, mint a történelemkönyvek.
„Tudja, kaptam én hideget is, meg meleget is az elmúlt években, főleg azért, mert a múlthoz fordulok” – mondja az író, aki a magyar szórakoztató irodalom egyik legnépszerűbb, és még annál is titokzatosabb kortárs magyar krimiszerzője.” Kibelbeck Marával nem kizárólag a történelmiregény-sorozatáról beszélgetett Kondor Vilmos.
A regényeinek van egy közös sajátosságuk. Tulajdonképpen mindegyik közel áll hozzánk, a szereplőket, az eseményeket ismerősnek érezzük. Ennek ellenére távoliak, éppen ezért izgalmasak. A történelmi ismereteink felületességének tudható ez be?
Nehezet kérdez, mert nagyon sokfelé ágaz a válasz. Számomra a legérdekesebb folyamat az elmúlt nyolc-tíz évben a megértés volt. Ha agyonütnek, akkor sem tudok pontos évszámokat mondani a magyar történelemből, vagy legalábbis elég soknál elégtelen lenne a tudásom, de azt már látom és értem, hogy például Trianon miért történt, és miért az lett a következménye, ami. Egyfelől szeretek összefüggéseket találni és bemutatni, másfelől pedig azt illusztrálni, hogy jelen korunk eseményei és történései nem egyedül állnak, hanem mindegyiknek megvolt a maga előzménye (néha riasztó azonossággal, így akár tükörelőzménynek is lehetne ezeket hívni), és hogy mindenre, ami a jelenben zavar vagy idegesít minket, arra ott a magyarázat a múltban. Igen, történelmi ismereteink felületesek, és ezt mondom annak ellenére is, hogy a legjobb barátom történelmet tanít. A történelem oktatása Magyarországon mindig is adatpárti volt: ki, mikor, hol és mit csinált. De hogy miért, azt már nagyon ritkán tanítjuk. Az is a célom ezekkel a regényekkel, hogy egyszerre két dologra is rádöbbentsem az olvasót: jé, ez a mi történelmünk és jé, ez az én történelmem. Mert arról mindig hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy a múltunk nem csak egységében közös, hanem apró részleteiben is.
A Kondor-regények egyik vonzó ismérve a lenyűgöző történelmi és terepismeret. Az ilyenfajta aprólékos környezetábrázolás mögött nagy kutatómunka állhat – aminek egy apró szegletéből ízelítőt is kaphatunk a Facebook oldalán. Hogyan „állt össze” a könyvek lapjain a régi Budapest, hogyan zajlott a „terepkutatás”?
Mindig igyekszem eredeti alapanyagból dolgozni, arra építeni. Eredeti forrásokra támaszkodom, nem visszaelemzésekre és elemzésekre. Ez alól csak Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című munkája kivétel, mert ideológia nélkül elemez, szárazon, tényszerűen, okosan. Mondok egy másik példát. A mostani regény történelmi hátterének megértéséhez Romsics mellett Gratz Gusztáv Forradalmak kora című munkájára támaszkodtam. Gratz a leírt és elemzett események részese volt, értelmes történész, aki okosan magyarázta el az eseményeket a saját korának szemszögéből. Ez rettentő sokat segített, de a legtöbbet a napi- és hetilapok segítettek, a gramofon lemezek, meg persze a fotók, a fotók és a fotók. Rengeteg fotót vásároltam, komplett albumokat, és még többet néztem meg különböző internetes adatbázisokban. Közben barangoltam a városban, megnéztem a helyszíneket, és láttam Miklóst a Baross utcában, a bérkocsisokat a Nemzeti Múzeum előtt, Miczát a Duna partján. Sok forrás maradt fenn a korból, de ezeknek csak elenyésző része rendszerezett, a legtöbbször ömlesztett anyagokat találtam, melyeket nagy élvezettel túrtam fel, akár tényleges papírkupacok voltak, akár rendezetlen adatbázisok. Azt feltétlenül meg kell említenem, hogy a fortepan.hu weboldala egy káprázatos forrásgyűjtemény — le a kalappal a munkájuk előtt!
A történelmi regény írónak történésznek is kell lennie?
Nem, és ne is legyen az. A történész tudós, a regényíró meg regényíró. Abból nem sok jó sül ki, ha a kettő keveredik. Az még a jobbik eset, ha történész ír regényt, de regényíró nem legyen történész.
Wertheimer a fiának igyekszik átadni a korona történetét, de ennél jóval többről van szó. A szinte mindig felmerülő anekdotázó visszaemlékezések, a családias hangulatra való utalások, a leírások és jellemzések magát a kort hozzák közel az olvasóhoz. Vajon Wertheimer feltalálná magát és kitartana a 21. században is?
Attól tartok, nem nagyon. Eleve nehezen találta már a helyét 1918-19 zűrzavarában, hogyan tudná hát feltalálni magát abban a káoszban, amely jelenleg az országot jellemzi? Wertheimer egy dologban bízhatott csak: a férfibecsületben és a tisztességben. Ezek a fogalmak mára teljesen eltűntek, Wertheimer csak akkor élné túl a mát, ha fegyvere lenne, de nincs neki, és ha lenne, akkor sem használná. Akkor még bízhatott az adott szóban, a testvéri kötelékben, a szabad elvonulásban, az adott szóban, ma ezeknek sem értelme nincsen, sem tartalma. Igaz, a legtöbb ember, akivel Wertheimert összehozta a sors, gazember volt, kezdve a monarchia egykori szekértolóival és befejezve a bolsevikok mamelukjaival. Ugyanakkor voltak páran, akikre számíthatott, akikkel közösen úgy gondolták: van annál fontosabb, hogy ki milyen istent imád.
Wertheimer nagyon kemény, egyenes és ugyanakkor nagyon gyengéd, érzelmes embernek tűnik. Mennyi van önből Wertheimer karakterében?
Erről talán a feleségemet kellene megkérdeznie. … Megkérdeztem. A válasza: „Sok.”
Mennyire kalandregény és mennyire történelmi a Wertheimer-sorozat?
Igyekeztem egyensúlyt találni a kettő között. A történelmi események hitelesek, a szereplők egy része is az, tehát lehetne a ciklus neve: történelmiregény-sorozat. Ugyanakkor a történetet, a kalandokat nem én magam írtam, hanem egy tényleges eseményláncra fűztem fel a magam történetét. Bennem ez a sorozat is úgy él, mint a Bűnös Budapest-ciklus, bár itt a történelmi események tényszerűsége miatt szűkösebb a játékterem. És engedjen meg nekem egy blőd megjegyzést: a történelemnél érdekesebb kalandot keresve sem lehet találni. A bankgassei puccs sztorijánál döbbenetesebb sztorit ember ki nem találhat.
Wertheimer Miklós kalandjaiból ki tudna emelni olyan eseményt, gondolatot, amelyik a legemlékezetesebb lett az ön számára?
A másik szárnysegédből számomra Pajtás Ernő alakja a legemlékezetesebb, illetve a korona kiásása és megtalálása. Ez volt nekem a regény csúcspontja, állandóan ezt tartottam szem előtt írás közben. A koronaőr második tévedésében a bankgassei puccsot tartom az egyik ilyen csúcspontnak, mert ilyen sztori nincs még egy a magyar történelemben. Árulás, betörés, színjáték, átverés átverés hátán, szemérmetlen hazudozók és gátlástalan szerencselovagok a szereplői ennek a sztorinak, amelyet a maga igazságában már soha nem ismerhetünk meg. A másik pedig a repülés. Nagyon mélyen megragadott, amit a repülésről, a repülőkről és a pilótákról olvastam. Hamarosan induló blogomban rendszeresen fogok foglalkozni a témával. A Nagy Háború alatt rengeteg magyar pilóta harcolt a hazájáért és becsületéért, olyan körülmények között, hogy azokra szavak sincsenek. De majd keresek pár szót, és mondatba fűzöm őket, mert hősies bátorságuk és vakmerőségük olyan példa, amelyet érdemes követni ebben a foszladozó jelenben, amilyen a mienk.
Detektív- és történelmi kalandregényeinek állandó közege, legfontosabb, visszatérő helyszíne Magyarország, azon belül is Budapest (még akkor is, ha a főszereplő épp külföldön tartózkodik), szinte azt mondhatnánk: önálló szereplő. Tervezi-e, hogy későbbi munkáiban „kimozdul” és nem magyar eseményeken alapuló témáról ír?
Nem. Én ezt a várost szeretem, ez a szülőfalum, és noha jól ismerek más városokat, csak Budapesthez kötnek ilyen erős érzelmi szálak. Időről időre „kimozdulok” a regényeimben Budapestről, ilyenkor a Balatonhoz és Bécsbe utazom a legszívesebben, de a fővárostól képtelen vagyok szabadulni, és nem is nagyon akarok. Történeteimben úgyszintén maradni akarok a magyar eseményeknél, mert kétlem, hogy okosat és hiteleset tudnék mondani idegen városokról, idegen emberekről.
Mennyi időre van szüksége egy új történet felé fordulásához? Könnyen elhagyja a karaktereit és a történeteit, vagy hosszú ideig érlelődik önben valami?
Rendszerint már akkor tudom, mi lesz a következő regény, amikor az éppen aktuálisat elkezdem. Ad hoc jelleggel nem állok neki munkának, az a legkevesebb, hogy egy féloldalas vázlatban összeszedjem, mit akarok elmondani, és hogyan akarok eljutni A-ból B-be, és egyáltalán, mi az A, és mi a B. Nem lennék képes „intuitív” módon írni, noha elismerem, hogy ez is létező megoldás. Egyik kedvenc szerzőm Charles Willeford katonaként szolgált San Franciscóban az ötvenes évek elején, és amikor hétvégére eltávot kapott, péntek este belevette magát a hotelba egy írógéppel az ölében, és rögtön nekiállt írni anélkül, hogy az első mondatnál többet előre tudott volna a sztorijából. Én nem ilyen vagyok. Egy sztori legalább fél évig dolgozik, érlelődik bennem, mire nekiállok az írásának, sőt van olyan történetem, amely lassan huszonöt éves, de még mindig nem jött el az ideje, hogy megírjam. (Önmagamnak és az előző kérdésére adott válaszomnak némileg ellentmondva ez egy velencei kémtörténet a 17. századból, ám ennél többet érdemben nem tudok mondani róla, talán ezért is maradt meg ötletszinten. A címe is megvan már, mert nagyon szeretem, de ez azért kevés ahhoz, hogy nekiálljak a regénynek.) Karaktereimet nehéz elhagynom. Soha nem gondoltam volna, de Gordon Zsigmond hiányzik. Még most is, ezért is fogok még írni róla. És ezt a két Wertheimert is nagyon megszerettem, vagyis mind a hármat, mert már Lajost is mélyen a szívembe zártam.
Önnek is köszönhető, hogy a magyar krimi irodalom új lendületet kapott, a hard-boiled fogalma ismertebbé vált és a felnőtteknek szóló kalandregényeket is új nézőpontból tekintik sokan. Mindezek ellenére olvasható olyan vélemény, amely többet vár öntől. Ráadásul egy évvel ezelőtt még úgy nyilatkozott, hogy nincs szándékában kortárs társadalmi közegbe helyezett krimit írni. És most? Esetleg várhatjuk egy újabb műfaj vagy korszak megjelenését Kondor Vilmostól?
„Többet vár tőlem.” Tudja, kaptam én hideget is, meg meleget is az elmúlt években, főleg azért, mert a múlthoz fordulok. Páran azt is elvitatták tőlem, hogy egyáltalán író vagyok, mások szerint egyenesen káros, amit írok. A véleményeket és formálóikat oda tettem magamban, ahova valók, de vagyok annyira úriember, hogy ezt ne mondjam most el itt. Mindennek ellenére értem a „véleményt”, mely szerint ott kellene hagynom a múltat, hogy a jelenre koncentráljak. Csakhogy: eddigi regényeim is a jelenről szóltak, a múlt köntösébe varrva. Mert senki nem bújhat ki a bőréből, senki nem tud anélkül a múltba látogatni, hogy maga mögött hagyja a jelenből szerzett tapasztalatait. Érdekes módon ezt pont azok az irodalomkritikusok nem értik, akiknek pedig igazán kellene. Meglepődnöm azonban mégsem szabad azon, hogy csak kevesen veszik észre, hiszen olyan korban élünk, amikor Varró Dániel gyerekverseit képesek félreérteni az emberek. Ha őt nem értik minden szellemessége, nyelvi alkotóereje, lehengerlően finom humora ellenére (vagy éppen amiatt), akkor nekem is el kell gondolkodnom azon, hogy regényíróként mennyire legyek direkt.
Az interjúimban mindig azt mondogattam, hogy nincsen érvényes és érdekes mondanivalóm a jelenről. Ez azonban mostanra gyökeresen megváltozott. Erős és határozott véleményem van a mai valóságunkról, a minket, az életünket, a jövőnket, sőt a múltunkat mozgató erőkről, és ez egy új történetben látszik testet ölteni. Hónapok óta firkálgatom egy krimi vázát a fekete noteszomba, és könnyen lehet, hogy jövőre meg is írom. Pár hete töltöttem a hatvanat, ideje megnéznem, mi változott azóta, hogy húsz évesen rácsodálkoztam a világra.
Ön szerint mit várnak a kritikusok a szórakoztató műfajtól?
Ezt tőlük kellene megkérdeznie, de kétlem, hogy válaszolni tudnának, mert 1) elég kevesen tudnak bármit is közülük a szórakoztató műfajokról, ezen felül 2) öt kritikust leszámítva az összes többi — minden kijelentése ellenére — mélyen lenézi a szórakoztató műfajokat, az azokat művelőket és sajnos azok olvasóit is, hiszen 3) nem érdekli őket semmi saját és pajtásaik könyvein kívül, ráadásul 4) megdöbbentő módon alig rendelkeznek páran a szövegértéshez minimálisan szükséges empátiával, műveltséggel és szakmai háttérrel. Tudja, elég szégyen, hogy harmatos poétapalánták és tehetséggel csak álmukban találkozott regényírók mondhatnak véleményt ebben az országban olyan regényről, amelyiknek már az első mondata összetettebb kontextust feltételez kritikusa össztudásánál. Miért nem tisztelik meg az írót azzal az érintett orgánumok felelős szerkesztői, hogy olyan kritikus kezébe adják a művet, aki legalább látott/olvasott már hasonlót? És nem rejtem véka alá: a Kukoricza című remek első regényről beszélek, amelynek nyomába csak egyetlen regény érhet az idei évben, és az a Holtverseny. Abban az egyben reménykedhetünk, hogy a nagyközönség értőbb olvasója lesz a Kukoriczának, mint némely úgynevezett “kritikusa”. A közönség szerencsére olvas, a kritikusok ezalatt izomból — és nem egyszer szerkesztői utasításra — húznak le regényeket, arra sem figyelve közben, hogy milyen károkat okoznak ezzel.
Mit olvas Kondor Vilmos, amikor nem ír?
Mindenfélét. Most megint a birsekről olvasok (W.W. Meech alapvető munkáját), magyar emigránsok visszaemlékezéseit forgatom (Pulszkytól Szemeréig), kortárs angol regénnyel próbálkozom (The Luminaries), rendszeresen visszatérek a képregényekhez (Watchmen, DMZ, Transmetropolitan, East of West, Moth City), kortárs magyar szerzőket (különös tekintettel Totth Benedek Holtverseny és Csurgó Csaba Kukoricza című regényeire, amelyek megjelenése az idei év legfontosabb eseményei közé tartozik a magyar irodalomban), sőt néha még arra is akad időm, hogy kedvenc ponyvaszerzőimet forgassam, mert Crumley, Willeford vagy Thompson nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítanak is, és ahhoz nem lehet elég öreg az ember, hogy valami újat tanuljon akár régi mestereitől, akár új tehetségektől.
Kibelbeck Mara
