Ray Bradbury nem a technikai, tudományos oldaláról fogja meg az embert, amikor sosem létező, de akár létre is jöhető sci-fi világba viszi el az olvasót. A Marsbéli Krónikák című világhírű könyvében is egy megrázó vízió tárul elénk, mert mindig ott a kérdés: mi történik, ha…?
A Marsbéli Krónikák a klasszikus sci-fi irodalom egyik nagy klasszikus kötetének tekintjük ma, olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak az út megtételén, mert már a bekövetkezett változással kell szembenézni, és élni a lehetőségekkel. Egy agyszerű társadalomkritika, és – mint minden valódi sci-finek – ennek sem a „high-tech” fegyverek és a csillagokat porrá zúzó űrmonstrumok a főszereplői, hanem az ember, az emberiség, az emberiesség és az emberi lélek.
Az 1950-ben írt Marsbéli krónikákban Bradbury a Mars gyarmatosítását követően 1999-2026 között lejátszódó 26 történet időbeli színskálája tárul elénk.
A Földet elpusztító atomháború után egy embercsalád kóborol a Marson, békét, nyugodt életet, az ember által elpusztított Mars-lakók maradékát keresve. „Egyedül vagyunk. Mi és még egy maroknyi ember, akik néhány napon belül megérkeznek. Elegen ahhoz, hogy újra kezdjük. Elegen, hogy elforduljunk mindattól, ami a Földön volt, és új csapást vágjunk… És most megmutatom nektek a Marslakókat.”
Bradburyt az élet, az ember, a jóság és a gonoszság, az emberiség sorsa érdekli. Szenvedélyes humanista. És igazi költő: az élettelen, rideg várost s az onnan kiszabaduló ember első természetélményét ilyen hátborzongatóan, ilyen megragadó erővel csak költő tudja érzékeltetni. És végül: mesemondó, ahogy ő nevezte magát egyik nyilatkozatában – a régi mesemondó öreg bölcs utóda.A színes, a földi léttől elütő harmonikus világba érkező első földi Mars-telepesek és a barna bőrű, arany szemű marslakók találkozásának és megismerkedésének történeteivel lehetünk az író által gazdagabbak. A különös, új világ az ősi, kihalófélben lévő marslakókkal és a hatalmas, vörös-arany sivatagokkal teljesen megbabonázza, beleszivárog az érkezők álmaiba, és örökre megváltoztatja. „Volt egy kristályoszlopos házuk a Mars bolygón egy halott tenger partján, és minden reggel látni lehetett Mrs. K-t, amint a kristályfalakból kinőtt aranygyümölcsöt eszegeti, vagy amint takarítja a házat, marokkal szórva a mágneses port, amely minden szennyet magával ragad, és kirepül a forró szél szárnyán.”
Bradbury lényegében a javíthatatlan emberi természetről számol be; a félelmeinkről, a reményeikről és törekvéseinkről, és a téveszmék a nagyságáról, befolyásoló szerepéről.
Az írói eszköztár teljes palettáját felvonultatja Bradbury, a szellemes, ironikus humorral átitatott gondolatoktól kezdve az irodalmi, lírai lágyságion át egészen a szikár, naturalisztikus tényeket közölve ismerkedhetünk meg a pillanatokkal, találkozásokkal, gondolatokkal és veszélyekkel. A novellafüzér két kultúra kapcsolatkeresését hiába akarja az író távolságtartással kezelni, ő maga is átitatódott a teremtett világgal a munkafolyamatban.
Sok minden előre látható, ami a Marson zajlik és a Marssal végbemegy – akárcsak egy-egy történet a Földön –, a borzalmakkal teli történelem által ismerős: egy úttörő szellem és az éhezés, a hódítás, a létező kultúrák és azok életmódja megsértése. „Csak vadásztam. Néha az ember szeret kicsit vadászni.” ÉS Bradbury olyan kényes – gyakran tabu – témához is mert nyúlni, mint például a faji megkülönböztetés kérdése; amire lenyűgöző módon világítja rá az olvasót és közben utasítja el magát a létezésének tényét is. De a szerző nem enged, a lírai hangulatot felhasználva, a képünkbe vág, és rámutat, milyen szörnyű következményekkel járna egy nukleáris háború. Nincs messze.
Bradbury nem ereszti el az olvasóját, keményen tartja és szembesíti önmagával: az elbeszélésekben végig az emberi lét leginkább sajátságos megnyilvánulásait figyelhetjük meg.
És ez az emberi mivolt, nem tagadva önmagát, az idegen bolygón is kiütközik: ahogyan haladunk előre a sorok útján egyre nyomasztóbb hatással bír a tudat, hogy a Földről érkezők léte, és a bolygó saját képükre való átformálása nem marad nyomtalan, noha a gyarmatosítók maguk is hontalanok, olyan sebet ejtenek a Mars eredeti képén és az ott élők életén, hogy végül semmi kétségünk sem marad afelől: a változás örök, semmi sem lesz olyan, mint régen, a Földön.
Ray Bradbury Marsbéli Krónikák c. könyvéből ITT olvasható egy részlet.
GT
