Profi népszórakoztatás, extravagáns látvány, dögös zene: a Bori-show megunhatatlan, akár színházteremben, diszkóban, akár a Budapest Parkban, vagy a kedvenc kerthelyiségében csodálja az ember.
Péterfy Bori koncertjeinek egyik jellegzetessége a közönség életkori heterogenitása, hiszen a vagány és közvetlen atomszőkét mindenki szereti. A Kobuci enumerációjában együtt izzította fel a hangulatot több generáció: hatvanas szolid úr sörözgetett karján a feleségével, vidáman kurjongató ötven körüli társaság eregette a füstöt, húszéves aligfelnőttek táncoltak haspólóban, fittyet hányva a hűvösödő estére. Egy negyven körüli nő PB-tarisznyával a vállán tíz év körüli kislányát szórakoztatta azzal, hogy az arcába énekelte a slágereket: az egyik dalnál a gyerek kicsit döbbenten nézett az anyjára, mintha tapasztalati anyagát némileg meghaladták volna a dalszöveg súlyos állításai. Lehet, hogy kitettem volna rá a 14-es karikát, persze nem az erotika, inkább a bódult, jövőtlenséget sugalló világfájdalom miatt.
A színpadot a dobos foglalta el először, aztán egymás után szállingóztak a zenészek, s a gitárost követve, legutolsónak lebbent be a mikrofon mögé a sztár egy vadul villódzó piros melltartóban. Indulhatott a megszokott, lendületes, érzelmi-szexuális átfűtöttségű bugi. Bori jó szokásához híven először háromra mindenkit leguggoltatott, majd átugratott a nyárból a télbe, aztán néhány dal után nem bírt magával és vidáman stage divingolni kezdett – igaz, az elsővel nem volt elégedett -, és végig szűnni nem akaró szeretetben forrt össze a lelkes, érzékeny, rajongó közönséggel.
A playlist kiválóan igazodott a hangterjedelméhez és extravagáns, dekadens szerepéhez, még az egyszerűbben megcsinált songok se keltették a sablonosság érzetét, hanem hitelesek maradtak, ami egyrészt Bori intenzív megjelenítőképességének, másrészt a profi és lelkes zenészek közreműködésének volt köszönhető. A hasonló szerkesztésű és hangulatú dalok a koncert dramaturgiájában egymástól távol estek, s ez nagy szolgálatot tett az atmoszférának: oszcilláltunk elragadtatottság és fájdalom között, mire extra szomorúságba estünk volna, jött egy bulis song, mire túlságosan megjött volna a kedvünk az élethez, figyelmeztettek minket az elmúlás szomorúságára. A dallistába befért a Jó reggelt, Bori, a Hajolj bele a hajamba, a Dunántúli Sláger, az Ópium, a Bizottság-féle Szerelem, a Téged nem, a Szembogár, a Vámpír, a Ne keresd az igazit, az én voltam, vagy a Futás. Sodró érzelmek és magányos séták, hagymázas lebegés és őrült lángolás, mennyei boldogság és bénult szomorúság. Mindet átéltük.
Péterfy Bori színpadon eljátszott szerepe mára talán picit háttérbe került a világ poppiacán. A frontasszony az érzelmeit és esendőségét bátran felvállaló, mégis erős és öntudatos nő szerepében domborít: sugárzó vamp, ugyanakkor közvetlen és szellemes lány, akivel a nők is jól kijönnek, mivel a dalszövegek jó része nem a férfifaló, hanem az elhagyott, a magányos asszony perspektívájából körvonalazódik, és komoly fájdalmak, veszteségek sugározzák át. Ha az ember megfelelően ótvar hangulatban van, a PB-számok depressziós felhangja legyűri a bulis harsányságot, s képesek vagyunk akár elsírni magunkat a táncoló, érzelmektől kitikkadt, karlengető tömeg közepén. Ez történt egy közelben álló férfival: mozdulatlanul szobrozott a színpad előtt, mintha egy pause-gombbal kimerevítették volna valami kísérleti filmben. Körülötte énekelt, hullámzott, tombolt a sokaság, ő pedig csak állt, és csorogtak a könnyei.
Hegedüs Barbara
