„Most azon vagyunk, amíg az utolsó darabka is kitart a hosszú távú memóriájából, hogy minél többet felidézzünk a leningrádi életéből…” Bárkit érinthet, mégis minden történet másmilyen: ez a könyv a demenciáról és az otthonápolás mindennapjairól, a felejtésről és az emlékezésről szól.
Szűcs Teri akkor kezdte írni feljegyzéseit, amikor az édesanyjánál demenciát diagnosztizáltak. A naplójegyzetek és esszék azonban soha nem csak magántermészetű vallomások, hanem egy közös emlékezet megteremtésére tett kísérletek is.
Ez a könyv újraírja a demenciával élő ember emlékeit: a leningrádi fiatalkor, a zsidó, szovjet és magyar identitások határain kibomló élettörténet megejtő szépséggel rajzolódik ki, miközben a könyv érzékeny látlelet az otthonápolás jelenlegi nehézségeiről és lehetőségeiről, embert próbáló és felemelő napjairól, törékeny egyensúlyáról is.
„Most azon vagyunk, amíg az utolsó darabka is kitart a hosszú távú memóriájából, hogy minél többet felidézzünk a leningrádi életéből, és az azutániból, hogy minél több szétszakadt szálat összecsomózzunk. Hogy anyám története elmesélhető legyen. És ha hozzá visszatér az emlékezet, akkor hozzám is, férceljük az én történetemnek ezt a szakadását is.”
Beleolvasó a könyvbe a 2000 folyóiratban megjelent részletből:
SZŰCS TERI: VISSZATÉRT HOZZÁM AZ EMLÉKEZET. DEMENCIA ÉS ÓPERENCIA”
(részlet)
Demenciaszínház, háborús dalok
Anyám mindig szenvedéllyel énekelt. A szovjet sanzon drámai monológ, felhevült átváltozás. Anyám ismerte a dalokat, amik a negyvenes évek eleje és a hetvenes évek vége közt a szovjet esztrád slágerei voltak, és ezeket énekelte otthon, Székesfehérváron, Békásmegyeren, Zuglóban. Ismerte a bárdokat, főleg Viszockijt – benne volt a legtöbb szenvedély –, a gyerekdalokat, a románcokat és a szovjet városi énekes folklórt. De az átlényegüléseikor a képzelt esztrádszínpadra lépett – legalábbis az én szememben. Láttam, kivé lehetett volna: színésznővé, de korán abbahagyta, koncertszervezővé, de Magyarországra jött és abbahagyta. A kultúrát, amit ismert kívül-belül, magával hozta az idegen helyre, és egyedül volt vele.
Három éve énekelünk együtt, az összes dalt, amire gyerekkoromból emlékszem, és azokat is, amiket anyám különböző zeneválogatásokból régi ismerősként azonosított. A dalai a felejtésnek ellenállva rögzültek benne, mint minden demenciával és Alzheimerrel élőben. Boldogan énekel. Apám fél éve youtube-koncerttel zárja a napot. Anyám ritmusra mozgatja a lábfejét, lábujjait, és vidáman mondja: já uzsé táncújú, már táncolok. Énekstílusának teatralitása nem változott, mint valódi szólista, néha felemeli a kezét.
Pár hónappal ezelőtt ezt jegyeztem fel: demenciaszínház – elképzelni a színházat, amelyik nem várja el, hogy emlékezzünk, gondolkozzunk, csak lássunk és érezzünk. Bármelyik pillanatától kapcsolódunk be, és ha újra meg újra bekapcsolódunk, magával sodor. Vagy egy sanzonestet, ahol minden dalt kétszer énekelnek, és minden dal másodszor egészen más, és már annak is ismerős, aki előbb elfelejtette, hogy az imént hallgatta. Tiszta boldogság.
Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet. Demencia és Óperencia, Magvető Kiadó, 2024
