Hogyan éltünk a török hódoltság idején? Hogyan éreztük magunkat Magyarországon? Milyennek láttuk a török hódítókat, és milyennek önmagunkat? Identitás és kultúra a török hódoltság korában.
Identitás és kultúra a török hódoltság korában címmel egy 2008-ban megtartott esztergomi konferencia anyagának könyvvé szerkesztett változatát adta ki a Balassi Kiadó. A kötet a magyarországi török hódoltság korának sok szempontú, több kérdéskört érintő interdiszciplináris kézikönyve – de nem szorítkozik csupán a hódoltság kultúrájának bemutatására.
A könyv fejezeteit alkotó szövegcsoportok török korbeli identitásproblémákat tárgyalnak. A gyűjtemény a kulturális, nemzeti és vallási identitás problematikáját a történettudomány, a művészettörténet, az irodalomtudomány, a vallástörténet és a folklór szemszögéből vizsgálja. Ebben a történelmi korszakban – mind keresztény, mind török oldalon – identitások tömkelege létezett egymás mellett, amelyek mind hatottak egymásra. E kötetben a legtöbb szó a hódoltság kori ember többszörös identitásáról esik.
A kötet egyik szerkesztője, Ács Pál irodalomtörténész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) Irodalomtudományi Intézetének munkatársa elmondta, hogy a könyv 35 tanulmányt tartalmaz és több tudományág képviselőinek elemzését adja közre a hódoltság korából, a 16-17. századból az identitás kérdésére fölfűzve.
Mint kiemelte, a török hódoltság korában érdekes folyamat volt az alakuló és elvesző identitás. Példaként hozta föl, hogy a három részre szakadt országban többszörös önmeghatározás alakult ki nemcsak a nemzethez, a királyhoz, hanem a városhoz, a valláshoz is kötődően is. De többszörös identitás figyelhető meg a törököknél is, mert például bosnyákok is szolgáltak a oszmán seregben.
Klaniczay Tibor (1923-1992) Kossuth-díjas irodalomtörténész, az irodalomtudományi intézet megszervezője és 1984-től a haláláig igazgatója, a régi magyar irodalom tudósa irányította a kutatók érdeklődését a török hódoltság területének kultúrájára. Úgy vélte ugyanis, hogy a sokszínű és soketnikumú népeknél az egyes kultúrák egymás mellett élése és egymásra hatása mindenképpen figyelmet érdemel.
A kötet tanulmányai különböző oldalról közelítik meg az identitást: így például vizsgálják a törökség jelenlétét a magyar irodalomban, kultúrában, a művészettörténetben az oszmán építészetet, könyvészetet és iparművészetet, vagyis a magyar művészetben az oszmán jegyeket. A szakemberek elemzik a török háborúk magyar visszhangját, a háborúskodás szokásrendjét és szó van a kötetben arról is, hogy milyen az oszmán kultúra emlékezete a kiűzés utáni korban, a 18. században.
Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója a kötet bevezető tanulmányában az oszmán identitás sokféleségéről értekezik. R. Várkonyi Ágnes a Thököly-emigrációról ír, Voight Vilmos a hódoltság kori folklórt elemzi, benne a zenét és az olyan dalokat, mint a Gólya, gólya gilice. Csörsz Rumen István a török hangszerekről, Pásztor Emese a szőnyegekről, Gergely Ibolya az oszmán iparművészet remekeiről ír. A korszak vallási viszonyait, így a katolicizmust Molnár Antal, míg a reformációt Csepregi Zoltán evangélikus teológus elemzi.
Filológiai újdonságokat és felfedezéseket is tartalmaz a kötet: a budai mufti könyvtára könyveinek teljes listáját – amelyet eddig még nem publikáltak – Kovács Zsuzsa Bolognában élő irodalomtörténész közli. Mint a kötetből kiderül, a soknyelvű könyvtárba a tudomány minden ágából gyűjtöttek köteteket.
A könyv másik újdonsága Thököly Imre egyik deákjának Erdélyben nemrég megtalált, eddig ismeretlen írásműve, amely az emigrációban készült és amelyet Tóth Zsombor ismertet – foglalta össze Ács Pál.
