Richard Gere bár évek óta pontosan ugyanúgy néz (ki) a moziban, mégis van benne valami, ami miatt csak elmegyünk a filmjeire. A Végzetes hazugságok leleplezi végre Gere titkát, sőt még azt is megtudjuk, hogyan omlik össze egy New York-i befektető-mágnás élete, ha hazugságra épül. − Csejk Miklós írása
Mindjárt az elején tisztázni szeretném, hogy napok óta csak karácsonyi dalokat hallgatok, s karácsonyi filmeket nézek, mármint leginkább a Fanny és Alexandert Ingmar Bergmantól, a Szemközti ablakot Ferzan Özpetektől és a Berlin felett az eget Wim Wenderstől. Ezeket soha nem hagynám ki karácsonykor. Tehát egyáltalán nem filmnézési szándékkal indultam sétálni (természetesen családostul) a neonfényektől szikrázó éjszakában, amikor is megpillantottam egy plakátot, aminek nem tudtam ellenállni.
A plakáton Richard Gere nézett pontosan úgy, mint mindig. Illetve nem, nem egészen pontosan úgy, mert bár most is gondterhelten ráncolta a homlokát szemöldökét éppen csak egy kicsinykét felhúzva, de egyáltalán nem mosolygott a szája sarkában, sőt csukva is tartotta azt a plakáton. Gere-től ilyet még nem láttam, és bár lehet, hogy kinevetnek, de azonnal éreztem, hogy ez a mozi más lesz, mint a többi. És így is lett. A film felénél megfejtettem ugyanis Gere titkát.
Gere egész életművében az egzisztencialista lét perifériájára sodródott embert alakítja, aki magányos, közönyös, kommunikációképtelen és szorong, elidegenedett önmagától és környezetétől. Épp csak jelen van, vagy ahogy Cseh Tamás barátom énekli egy dalában: „meztelen, meztelen ember, énekel szemben a csenddel”. Nem élvezi az életet, mert ahhoz szenvedély kell, Gere által megformált figurák meg nem szenvedélyesek, sőt, nem is nagyon tudnak mit kezdeni vele, ha szembe találkoznak a szenvedéllyel. Gere maga az unalmas ember, az már csak plusz még egy sorscsapás neki, hogy a nők nagyobb része szerint jól is néz ki, s szerepeiben is efféle figurákat kell kanyarítania a vászonra. Gere ugyanis akkor kezd formába jönni, amikor nem néz ki jól. Legalábbis ezt kell alakítania. A rosszul kinéző unalmas embert, aki menekül. Leginkább az élet elől menekül, no meg, el ne feledjük, önmaga elől is szökik, mit szökik, kocog. Gere szerepeiben önmaga elől kocog, lassan és kimérten, hosszasan unatkozva. És ezt imádjuk, ezt a kimért kocogást, ütemes unalmat, érezzük ezt a ritmust, mert a mi életünknek is ez a ritmusa, meg a szívünké is, de ebbe most ne menjünk bele. Csakhogy Gere velünk ellentétben általában találkozik a szenvedélyes emberrel, azzal, akinek még vannak elvei, azzal, aki erkölcsi kérdéseken töri a fejét, s azzal, aki még nem találta meg az élet fontos kérdéseire az egyértelmű válaszokat, s nem is fogja. Ez a film is egy ilyen találkozásról szól.
Gere a 60. életévét betöltött befektető-mágnást, igazi sikeres amerikai üzletembert játszik, aki boldog családi körben érzi magát a legjobban, s emiatt úgy dönt, megválik élete fő művétől, eladja, ha beledöglik is, hogy többet lehessen a családdal. Csodálatosan indul a film, boldogok is vagyunk, hogy karácsonykor ilyen remek embert ábrázoló alkotásra ültünk be. De percek sem telnek bele, már szenvedélyesen ölelkezik a Forbes magazin által az év emberének titulált üzletember a szeretőjével, kiderül, hogy 400 milliós hiány van a könyvelésben, s az eladás mögött nem a család szeretete áll, hanem a sikkasztás leplezése. Aztán egy véletlen baleset kizökkenti az időt. Színt kell vallani. Legalábbis kellene. Először önmaga, majd a lánya, legvégül a felesége előtt. De csodával határos módon kiderül, mindenre van magyarázat. Az autóbaleset helyszínéről való elmenekülés nem cserbenhagyásos gyilkosság, mert ugye egyrészt már halott volt a lány, másrészt meg meghiúsult volna a fúzió. Ez esetben pedig tönkrementek volna a befektetők, csődbe ment volna a cég, emberek kerültek volna az utcára, és még ki tudja, mi minden tragédia következett volna be. Ilyenkor tehát az ember nyugodtan a törvények fölé emelheti magát, „a cél szentesíti az eszközt”. Meg kell hagyni, már régen láttam hollywoodi filmet ennyire szókimondóan állást foglalni a kettős mérce szükségességéről.
Mert ugye az egész film arról szól, hogy Gere-nek van igaza. Mekkora bajok lehetnének, ha ugyanazok a törvények vonatkoznának a kisemberekre, mint befektető-mágnásokra, vagy nevezzük egyszerűen milliárdosoknak őket. Ilyen egyszerű is ez. Belül persze érezzük, hogy valami nincsen rendjén ezzel a filmmel, illetve a filmmel minden rendjén van, inkább velünk nincs valami rendjén, hogy elfogadjuk mindazt az önfelmentő sületlen hazugságáradatot, amit a film a néző fejébe sulykol bele.
Tehát megállapítható, hogy mértanilag pontos cím ez a Végzetes hazugságok. Azért, mert van a hazugságoknak egy bizonyos mennyisége, amely fölött már csak két lehetőség létezik. Az egyik, hogy a hős elbukik, s bukása nem lesz felemelő, sőt, inkább a sárban kúszva mond felette sirámot a „görög kórus”, vagyis a nép. A másik, hogy átveszi a világ irányítását, s idomítja a szabályokat erkölcséhez. Mérget mernék venni arra, hogy meg sem kell nézniük a filmet, így is kitalálják, mi lesz a vége. Vagy mégsem?
Végzetes hazugságok
Arbitrage, amerikai dráma – thriller, 2012
Rendező: Nicholas Jarecki
Főszereplők: Richard Gere (Robert Miller), Susan Sarandon (Ellen Miller), Tim Roth (Michael Bryer), Brit Marling (Brooke Miller), Laetitia Casta (Julie Côte)
Forgalmazó: Big Bang Media
Csejk Miklós
