Egy abszolutista uralkodó, aki Franciaország legjelentősebb királya volt és akinek uralkodása alatt jelentős irodalmi és képzőművészeti alkotások, filozófiai gondolatok jöttek létre. 375 éve született a Napkirály.
Európa legkiválóbb abszolutista uralkodója hitte, jogosan tartja kezében a hatalmat. Abban sem kételkedett, hogy a királyok valóban Isten kegyelméből uralkodnak – ezt már fiatalon elméjébe vésődött. Huszonhárom év elteltével született XIII. Lajos és Ausztriai Anna házasságából, akit Diedonné-nak, vagyis Isten ajándékának neveztek el. Lajos pedig még gyermekként írta le: „A királyok Isten választottai. Tetszésük szerint cselekedhetnek.”
„L’État c’est moi”
Valamivel később kinyilvánította: „L’État c’est moi” vagyis „Az állam én vagyok” – és ez a híres, de vélhetőleg soha el nem hangzott mondat lett uralkodásának mottója is: ezek a szavak jellemzik legjobban a háromszázhetvenöt éve, 1638. szeptember 5-én született XIV. Lajos francia királyt, aki korának leghatalmasabb uralkodója volt, s már kortársai a Napkirály címmel ruházták fel.
XIII. Lajos és Ausztriai Anna fia ötévesen került a trónra, nagykorúságáig régensként anyja és a befolyásos Mazarin bíboros kormányzott helyette. Élete meghatározó élménye maradt, hogy a Fronde-lázadás miatt menekülnie, fagyoskodnia és éheznie kellett, soha nem bocsátott meg a párizsi népnek. A polgárháborúk alatt a francia nemesek és legfelsőbb bíróságok felkeltek Mazarin ellen, a monarchia hatalmának bíróságok által való korlátozását és adócsökkentést követeltek. 1653-ban a zendülőkre döntő csapást mértek.
Lajos hitt az Isten kegyelméből való uralkodás jogában, és amikor Mazarin 1661-ben meghalt, megkoronázásakor bejelentette, hogy nem fog főminisztert kinevezni, maga irányítja a kormányt, és teljesen egyedül akarja vezetni az országot. A szisztematikusan átszervezett kormányzat célja a gazdaság és a tudományok fejlesztése és támogatása, a hadiflotta és a hadsereg kibővítése, valamint a közigazgatás teljes átszervezése volt. Minisztereit élete végéig személyesen ellenőrizte és kénye-kedve szerint cserélgette, megreformálta az igazságszolgáltatást. A tehetséges minisztere, Colbert által felvirágoztatott gazdaság bevételeiből pacifikálta a lázadozó nemességet, a hangadóknak fényűző életet biztosított udvarában.
1667-ben kezdett bele az élete végéig tartó háborúskodásba, s tíz év alatt jelentős területeket szerzett, hatalma tetőpontjára érkezett. A bigottan vallásos Lajos 1685-ben visszavonta a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító nantes-i ediktumot, aminek katasztrofális következményei lettek. Leggazdagabb és legszorgalmasabb hugenotta alattvalói elhagyták az országot, és „sikerült” egyesítenie a protestáns hatalmakat is. Az 1700-tól 1714-ig tartó spanyol örökösödési háborúban már egész Európa ellen hadakozott, s bár a spanyol trónra sikerült unokáját ültetnie, az olasz és németalföldi spanyol birtokokról le kellett mondania. XIV. Lajos nem sokkal később, 1715. szeptember 1-én halt meg, minden pompa nélküli temetése általános örömünneppé fajult, és a mély szegénységben élő, elkeseredett tömeg szitkozódása közepette helyezték örök nyugalomra a saintdenis-i bazilikában.
Asszonyok a trón körül
A trónon hetvenkét évet töltött el, túlélte fiát, unokáit, utóda dédunokája lett. 1660-ban Lajos feleségül vette Mária Teréziát, IV. Fülöp spanyol király lányát, anyai ágon elsőfokú unokatestvérét. Lajosnak és Máriának csak egy gyermeke érte meg a felnőttkort, Lajos, a „Grand Dauphin”, de ő nemcsak ahhoz bizonyult elegendőnek, hogy biztosítsa a Bourbon családfa továbbélését Franciaországban, hanem Spanyolországban is megalapozta a Bourbon uralmat. A hozomány egyik feltétele az volt, hogy Mária Terézia lemondott minden követeléséről a spanyol trónnal kapcsolatban, leszármazottai nevében is. A nehéz helyzetben lévő Spanyolország azonban soha nem fizette meg teljesen a hozományt, ezért ezt a feltételt érvénytelenítették.
Házasságuk első évében a király hű maradt nejéhez, de mivel a királyi frigyek elsődleges, ha nem egyetlen célja az örökösök nemzése és megszületése volt, Lajos hűsége nem tartott sokáig. A királyné mellett minden uralkodónak volt egy vagy több szeretője is, ennek gyakorlatát a francia udvar legalizálta. A király hivatalos szeretője, a maitresse-en-titre az udvarban elismert pozícióval rendelkezett, és tekintélyes vagyont s hatalmat szerezhetett – mindaddig, amíg ki nem esett a király kegyéből. Szeretői közül a leghíresebbek közé tartozik Louise Françoise de La Vallière, akivel való kapcsolatát – mely során az asszony négy gyermekkel is megajándékozta a király – az anyakirálynő, Ausztriai Anna 1666.januárjában bekövetkezett halála után nyilvánosan is kihirdette a király. A ránézésre egyszerű, visszahúzódó lány azonban valószínűleg nem akart mást, csak szeretni Lajost, amit ezek után már nem tehetett meg hosszú ideig.
1668-ban a színfalak mögött színre lépett a híresen gonosz Mme Montespan, és addig áskálódott, hogy a király végül neki adta a maitresse-en-titre pozíciót. Ettől a rangtól sokkal több befolyást és pénzt remélt, mint köznemesi rangú és szerény vagyonú férjével kötött házassága révén. Montespan márkiné állandó ármánykodásai miatt „boszorkányság” és mérgezés vádjával gyanúba is keveredett, noha nem találtak bizonyítékot ellene.
Idővel a márkiné sem tudta már eredményesen felvenni a harcot mindenkivel, aki megjelent a színen. 1678-ban, majdnem negyvenévesen szülte meg a királytól fogant utolsó gyermekét, de ekkorra elhízott, és kissé ápolatlan benyomást keltett. Mi több riválisai egyre fiatalabb hölgyek lettek. A kor egyik híres költője, Paul Scarron özvegye, Françoise Scarron, ismertebb nevén Mme de Maintenon 1669-ben került az udvartartásba, a király gyermekeinek gondozója lett. A fiatalasszony kiválóan látta el feladatát, elhunyt férje mellett széleskörű műveltségre, a kultúrában való jártasságra és jó modorra tett szert. Lajos felismerte, mit jelent Françoise a „második családja” számára, így szép summát adományozott neki, aki az összeget nem herdálta el, inkább megvásárolta Maintenon herceg kastélyát, s ezzel a király időben kinevezte Maintenon márkinőjének. Madame de Maintenon különös jelenség volt a parázna francia udvarban, oldalán Lajos 32 évig élt békében és még morganatikus házasságot is kötött vele, miután Mária Terézia királyné 44 évesen – feltehetően rákban – meghalt.
Lajos, mint mecénás és cenzor
Lajos komoly szerepet játszott kora kulturális felvirágoztatásában. Művelt király volt, mecenatúrájának idején virágzott a zene, a művészet és az irodalom Franciaországban: olvasókörök, irodalmi szalonok alakultak, megnyíltak az első kávéházak, a kor legtehetségesebb művészeinek és tudósainak találkozóhelyévé vált a főváros. Párizs Európa szellemi életének központja lett, miközben addig soha nem látott arányokban épültek a fényűző paloták, többek között Versailles, ahova 1682-ben helyezte udvarát, de az építkezések élete végéig folytak, mert újabb és újabb ötletekkel állt elő.
Hála Colbert pénzügyminiszter adóreformjának, az államkassza tele volt, a király pedig el akarta kápráztatni a többi uralkodót. Példáját sokan követték: Szászország hercege, a későbbi lengyel király versailles-i látogatása után szintén ezüstöt kívánt felséges ülepe alá. Az ezüst fénye meghódította az orosz cárokat, a dán monarchiát, az angol királyt, az Esterházy hercegeket és Európa más arisztokrata családjait. A Napkirály eredeti bútorai már sajnos nem léteznek. Lajos húsz év alatt tízmillió frankot költött nagyzási hóbortjaira, aztán pénzszűkébe került. Dicsősége, hatalma hanyatlott, az európai királyi házak összeszövetkeztek ellene és háborút indítottak. A királynak ágyúkra volt szüksége, és nem sajnálta feláldozni e célra ezüst bútorait. Igaz, alaposan elszámította magát: hatmilliót remélt eladásukból, de csak kettőt kapott.
Életét a felkeléstől lefekvésig az etikett határozta meg, s még testi funkciói sem maradtak titokban. Ő még oda sem gyalog járt, ahova a királyok is gyalog járnak, illetve egyáltalán nem járt oda: a fényűző üreges széket tolták be szobájába, ő pedig munka közben végezhette dolgát. A tisztálkodást az jelképezte, hogy egy nedves kendőbe törölte arcát és kezét – amiből kitűnik, hogy a Napkirály fürdött a pénzben és a hódolatban, csak a vízben nem. Délben mindig egyedül étkezett, egyetlen egyszer foglalhatott helyet valaki asztalánál – a megtiszteltetés az írót, Molière-t érte.
XIV. Lajos megítélése ellentmondásos. Kiterjesztette az ország határait, de uralkodása végére elvesztette európai vezető szerepét, felvirágoztatta a művészeteket, de fikarcnyit sem törődött népének jólétével. Uralmának ragyogása egész Európában irigységet és utánzási vágyat keltett, ő maga az abszolút monarchia jelképévé vált.
