205 éve, 1810. szeptember 5-én tűzvész döntötte romba a Tabánt. Ez volt a tűzvészek, árvizek és a török ostrom után újraépült festői városnegyed történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája.
„Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről…” – jellemezte Krúdy Gyula a Tabán hangulatát a Mit mondott az ibrik a pohárnak az Aranykakas utcában? című írásában. A budapestiek Tabán néven emlegetik azt a napfényes budai területet, amelyet a Gellérthegy, a budai Várhegy és a Naphegy szegélyez.
Mivel egykoron itt haladt át az észak-déli kereskedelmi és hadiút, a hegyoldalak védelmet nyújtottak, és a Duna közelsége miatt a területet ősidők óta lakják. A Tabán elnevezés a török Debágháné (Tímár-telep) magyaros alakja, a terület ugyanis a török hódoltság idején sem néptelenedett el, az itteni a hőforrásokra ekkor épült a Rác fürdő és a Rudas fürdő. Az elűzött és elmenekült magyarok helyére szerbek és németek települtek, innen a Rácváros név. A 18. században ez volt Buda legsűrűbben lakott része, a sűrűn beépített utcákban többnyire engedély és építési terv nélkül felhúzott, igénytelen viskók sorakoztak, de az itteni kiskocsmákba szívesen jártak át Pestről is, itt találkoztak a művészek, randevúztak a szerelmespárok.
Egy kipattanó szikra
A tűzvészek, árvizek és a török ostrom után újraépült Tabán történetének legsúlyosabb katasztrófája 1810. szeptember 5-én történt. Schuller János kádármester inasa délben hordódongákat égetett az udvaron, egy kipattanó szikra meggyújtotta a háztető zsindelyét. A szél belekapott a lángokba, percek alatt leégett a szomszédos épületek tetőszerkezete is.
Az oltást nehezítette, hogy a szárazság miatt a kutakban alig volt víz, helyenként a pincékből előhozott borral próbálták oltani a tüzet. Fél óra elteltével már négy helyen égett a Tabán, a lángok a Vízivárost és a Krisztinavárost is fenyegették.
Lángokban állt a hajóhíd budai vége is, így a pesti polgárok sem tudtak segíteni, sőt a lehorgonyzott szénáshajók is lángra kaptak, többet el kellett süllyeszteni. A tűzvészt végül éjfél után a hadsereg fékezte meg, házak lerombolásával állva útját a tűznek, de még napokkal később is fel-fellobbantak a lángok.
Az áldozatok számát ötvenre tették, voltak köztük idősek is, gyerekek is. A tűzben csaknem ezer, többségében fából épült ház semmisült meg, az anyagi kárt 6 millió forintra, hatalmas összegre becsülték. A károsultak részére országos gyűjtés indult, és városi tanácsot állítottak föl, amely igyekezett szabályozni az építkezéseket. Ennek ellenére a városrész hamarosan ugyanolyan zsúfolt és rendezetlen képet mutatott, mint a tűzvész előtt.
A tabáni idill
Krúdy Gyula senkihez sem fogható nyomott hagyott a Tabán életében, és fordítva is igaz. Írói körökben 1910-ig nem is annyira a műveiről, hanem inkább kalandos életéről beszélnek: megfordul minden vendéglőben, kiskocsmában, bejárja a Pest zegzugos kis utcáit, meg a Tabánt, Budát, Vízivárost.
„A Tabánban akkor is többnyire az öregasszonyságok festették feketére az egyetlen ruhájukat, akik már nem remélhették, hogy éltük folyamán más színű ruhát is viselnek. A fiatal nők megmutogatták ízlésüket a ruhaszínekben is, amint a szegény, egyszerű nőknek leginkább csak annyiban adatik alkalom ízlésük bemutatására, amennyiben lehetőleg egyéniségükhöz, gondolataikhoz illő színű ruhát öltenek magukra. A Tabánban is volt sötétkék ruha, ez a kényes fajta, amely oly előkelővé tudja varázsolni a nőket, ha megfelelő a szabásuk. A Tabánban is volt zöld ruha és lila ruha, késő ősszel viselt májusi szoknya és vörösbarna ruha, amelyet műfestők olyan ügyességgel színeznek, hogy kevesen veszik észre a ruha eredeti színét.” (Krúdy Gyula: Melyik szoknyát kell felvenni akkor, ha az ember boldogulni akar? )
A Tabán a Lánchíd megépülte után veszített jelentőségéből, az árvizek és városképi megfontolások miatt egyre többen siettették lebontását. Először a legigénytelenebb házakból álló kelenföldi sort bontották le, később a Duna-parton megépült a Várkert Bazár és a Kioszk. A festői városnegyed nagy részét végül 1932-33-ban bontották le.
