A több mint 30 éve a világörökség részét képző, 45 különböző édesvízi halfajnak otthont adó Duna létezése minden magyar számára egyértelmű. Azonban pusztulásra ítélt oldalát kevesebben ismerjük.
Azt gondolnánk, hogy a Dunát nekünk, magyaroknak nem kell bemutatni, ám Brano Molnár, a magyar gyökerekkel rendelkező szlovák filmes olyan, pusztulásra ítélt oldalát tárja fel a magasztos folyónak, amit majdnem mi is megéltünk.
Az óriási károkat okozó Bős-nagymarosi vízlépcső szomorú történetével nehéz szembesülni.
„Először a fák kezdtek el pusztulni”
2850 km-es hosszával a Duna Európa második leghosszabb folyója a Volga után. A Fekete-Erdőből ered, a Fekete-tengerig tartó hosszú és kacskaringós útja során összesen 10 országot érint és további hétből gyűjt vizet.
Az Ősduna valamikor a pliocén korban, évmilliókkal ezelőtt alakult ki, akkor még észak-déli folyású volt, később fordult csak nyugat-keleti irányba.
A Kisalföldet nagyjából 2 millió évvel ezelőtt érte el, a Fekete-tengerig pedig csupán néhány tízezer éve jutott el. Deltája alig több tízezer évesnél és a legnagyobb az Unióban; 45 különböző édesvízi halfajtának ad otthont és 1991 óta a világörökség részét képezi.
Molnár a Duna mellett nőtt fel. Nagyapja határtalanul lelkesedett a folyóért, ez az odaadás átragadt a fiúra. „Egész életemben kapcsolatban álltam a természettel, különösen az Alacsony-Tátrával és a Dunával: életem javarészét itt töltöttem, kamerával a kezemben” – nyilatkozta filmje kapcsán, amelyben rendkívül személyes érzelmekkel mutatja be, mivé vált a folyó egy elátkozott projekt során.
A Gabčíkovo-nagymarosi vízlépcső a Duna magyarországi és szlovákiai szakaszát érintette volna, a célja az energiatermelés és az árvízvédelem volt. A tervek része lett volna két duzzasztómű, egy erőmű (Bősnél) és egy vízlépcső (Nagymarosnál) építése is, amelyet 1986 és 1990 között kívántak üzembe helyezni. Igen ám, de a beruházásra a magyar és a szlovák fél is anélkül bólintott rá, hogy annak környezeti és társadalmi hatásait megvizsgálták volna… Az építkezést szerencsére leállították, ám így is visszafordíthatatlan károkat okozott: a folyó lelassult, ülepedni kezdett, ami rengeteg szennyeződéssel jár.
Molnár sem hallja már azokat az énekeket, amit az egykoron sebes folyású Duna dalolt neki gyerekkorában. „Először a fák kezdtek el pusztulni” – emlékszik vissza keserűen az 1992 őszét követő eseményekre. A fűzfák gyökerei nem bírták a permanensen vizes talajt – már amelyik egyáltalán megmaradt, hiszen a területrendezés során betonfalak közé szorították a folyót, a partmenti fákat pedig kiirtották.
A betonon túl szennyeződéssel teli mocsarak jöttek létre, amiket a természetes áradások immáron nem tudtak már elmosni. Az élővilág is megritkult. A horgászok panaszkodnak, hogy a kapás 70%-kal esett vissza. A madárpopuláció is jóval alacsonyabb lett a fészekrakó helyek eltűnésével, illetve legfőbb élelmüknek, a rovaroknak is nyoma veszett a Dunát övező füves területek visszahúzódásával.
Járhattunk volna mi is rosszabbul, de hazánkban a Duna végül nagyjából érintetlen maradt, annak gazdag élővilágával együtt. És reménykedhetünk, mert úgy tűnik, a természet visszafoglalja a betonnal megerőszakolt partokat, és talán a folyó is elkezd egyszer úgy énekelni, mint fiatalkorában.
Személyes hangvételű Utazás a Dunán című dokumentumfilmje július 21-én vasárnap 14 órakor debütál a Viasat Nature műsorán.
