„Elment a magyar embör legjobb barátja.” Móricz Zsigmond így búcsúztatta a Nyugatban 100 évvel ezelőtt, 1917-ben, amikor hírét vette Tömörkény István halálának.
„Tömörkény István több volt a művész-fotográfusnál, sőt nagyon komoly és jó író volt, ám még anekdotázni se tudott remekül. Mikszáthnak nem eredeti témája például a kasza-vásárló paraszt, de megcsinálta, viszont Tömörkény a klasszikus elő-rajz után is alig tudta a subát megvásároltatni a parasztjával. Nohát igen: a megkomponálás művészete sem adatott meg neki s minden filozófiája mellett az egészen nagy író felsőségessége.
Holott írónak igazán író volt néhai jó Tömörkény István, nagyon magyar s annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert.” (Ady Endre: Tömörkény István, 1917, Nyugat)
100 éve, 1917. április 24-én hunyt el Tömörkény István író, régész és etnográfus. A kortárs írók (Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc) nekrológjaikban méltatták szegediességét, magyarságát, tárcaírói képességét.
„A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.” (Tömörkény István: Fecskék)
„Azzal a zavaros ténnyel kezdődik ez az egész élet, hogy még sohasem voltam abban a városban, amelyben – a keresztlevél szerint – születtem” – írta egy 1913-ban kelt önéletrajzában. Eredetileg Steingassner Istvánnak hívták, osztrák származású édesapja 1866-ban a ceglédi vasúti vendéglőt üzemeltette, amikor december 21-én fia megszületett. A nagy hó miatt keresztelni sem vitték be Ceglédre,s később sem látogatott el oda soha. Élete jórészt Szegedhez kötődött: iskoláit az itteni piaristáknál kezdte, majd 1877 és 1880 között a makói református gimnáziumban tanult.
Szegeden volt patikus-gyakornok, az oklevél megszerzése után Szegeden és Kisteleken dolgozott gyógyszerészként. Ekkortájt már írással is foglalatoskodott, első, s-r i-n aláírású tárcáját 1884 novemberében közölte a Szegedi Híradó. Egy, a főnökével kirobbant gyógyírkészítési vitát követően hátat fordított a patikusságnak, s 1886-ban a Híradó belső munkatársa lett. Kezdetben rendőrbírói és közigazgatási tudósításokat írt, hamarosan tárcái és elbeszélései is megjelenhettek. Hivatalosan 1895-től használta a Tömörkény István nevet.
1888-ban közlegényként besorozták, Boszniában, Bécsben, majd az utolsó évben Szegeden szolgált. Leszerelése után, 1891 nyarától az ellenzéki Szegedi Napló munkatársa lett, emellett szerkesztette a Hüvelyk Matyi című élclapmellékletet is, ahol saját humoros karcolatait, tréfáit is közölte, leggyakrabban Hóeke Menyhért aláírással. Első novelláskötete 1893-ban jelent meg Szegedi parasztok és egyéb urak címmel, s írásaira hamarosan a pesti lapok is felfigyeltek. Ettől kezdve szinte állandó szerzője lett a Pesti Naplónak és a Pesti Hírlapnak is.
1894-ben elvette a híres szegedi vendéglős, Kiss Palcsi Emma nevű leányát, boldog és kiegyensúlyozott házasságukból egy lány és egy fiú született. 1899-ben nem ő lett a Szegedi Napló felelős szerkesztője, csalódottságában a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum segédkönyvtárosi állását pályázta meg, s el is nyerte azt.
„Ha elfeküdt már mindenki a majorudvarban és leterítette félhomályos sátrát a nyári éj, Ferkó kint vesztegelt valamelyik fölfordított ekén vagy a szekéroldalban, és abban az állapotban volt, amiről azt mondja szűkszavú nyelvén a pusztalakó: hogy kigondolkozik a világból. Szelíd holdfény ragyogott be mindent, csöndes szellő futott át a végtelen mezőség fölött, halk rejtelmes morajlást hozva el az erdő fái közül; fényes volt a tájék, fehér a homok, csillogtak az ekevasak, és a messze tanyákról elverődött odáig az ebek csaholása. Rejtelmes vágyak keletkeztek ilyenkor a szívében, csudálatos gondolatok, amik borzongásba hozták. Hogy lehetne mindezt lerajzolni a homokba, a holdfénnyel, az erdő morajával meg az ebek ugatásával együtt?” (Tömörkény István: Fecskék)
Az új állás új feladatot, új érdeklődési területet is jelentett számára, főnökével részt vett a Szeged környéki régészeti ásatásokban és a szegedi népélet relikviáinak összegyűjtésében. Néprajzi és régészeti tárgyú cikkeket jelentetett meg, gyűjtötte a tájszavakat, barátja és munkatársa, Móra Ferenc segítségével egyedülálló gyűjteménnyé fejlesztette a múzeum tárgyi néprajzi és régészeti anyagát.
Sorra jelentek meg novelláskötetei (Vízenjárók és kétkezi munkások, Gerendás szobákból, Förgeteg János mint közerő és egyéb elbeszélések, Napos tájak, Homokos világ, Egyszerű emberek). Mórával felváltva ő írta a Szegedi Napló vezércikkeit, Margit címmel regényt is írt, színművekkel is kísérletezett, amelyek közül a Barlanglakókat leközölte az Új Idők, s Pesten, a Nemzeti Színházban nagy sikerrel be is mutatták.
1904-ben a könyvtár és múzeum igazgatója lett – még ebben az évben könyvtárosi besorolást kapott -, s haláláig az is maradt, létrehozza a néprajzi gyűjteményt. Móra Ferencet vette fel a természetrajzi tár kezelésére és egy kiállítás elkészítésére. Hivatali teendői mellett a közéletben is kedvvel vállalt szerepet, tagja volt a Dugonics Társaságnak és a Petőfi Társaságnak is, elnökölt a Szegedi Írók és Hírlapírók Körében, egyik vezetője volt a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének is. Tüdőgyulladás okozta halálát 1917. április 24-én.
„Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet újság dedegtiv, aki a szülével a város végen alkudozzon, aki igazlátóval megnézze a szegény asszony szíve baját s aki a gondolkodószéken ülve, úgy kiteremtse íráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a szegény, szomorú, bajos kis magyar életet…” (Móricz Zsigmond: Tömörkény István, 1917, Nyugat)
1927-ben a Dugonics Társaság felkérte Juhász Gyulát Tömörkény István életrajzának megírására. Az író hatalmas anyaggyűjtő munkát végzett, összegyűjtötte a Tömörkény-család és az író élettörténetének minden adatát, még élő kortársakat vallatott. 1929 elején azonban olyan súlyosan megbetegedett, hogy már nem kísérhette figyelemmel műve sorsát. A Dugonics Társaság a Délmagyarország napilappal közösen végül csak 1941-ben adta ki munkáját.
Juhász Gyula és Móra Ferenc elnökletével fiatal szegedi költők 1922-ben megalapították a Tömörkény Társaságot. Az irodalmi egyesületről hosszú ideig nem volt hír Szegeden, míg 1926-ban Tömörkény Asztaltársaságként jelentkeztek és széles körű agitációval, karolták fel Tömörkény kultuszát. A Szeged környéki népélet kiváló ismerője, sajátos, egyéni hangú ábrázolója volt. Hősei az alföldi szegényparasztok, kubikosok, tiszai hajósok, halászok, egyéni tragédiáiknak, ritka örömeiknek volt értő hangú krónikása. A kritika a naturalizmus irányzatához közelállónak mondja, önmagukban zárt, kerek egészet alkotó novelláiban látszólagos szenvtelenséggel, a lényegre szorítkozó szűkszavúsággal, ám érzékelhető részvéttel mesélte el hősei történeteit.
