„Játékokat nem lehetett elfelejteni, se a veréseket. Legjobban nem lehet a szenvedéseket. De az örömöket is tartogatja az ember.” A múlt századi magyar realista prózairodalom egyik legnagyobb alakja, Móricz Zsigmond 145 éve, 1879. június 29-én született.
„A nyugatosok őt tartották legizmosabb tehetségű elbeszélőjüknek, Ady Endre lírája mellett az ő prózája volt a Nyugat egyik legfőbb vonzóereje. Annál kedvetlenebbül szemlélték irányát a klasszikus magyar hagyományokhoz ragaszkodó írói körök. Munkásságával kapcsolatosan számos irodalmi harc zajlott le. A világháború után mint a Nyugat egyik szerkesztője részt vett az irodalmi élet irányításában, a kölcsönös kiengesztelődés útját kereste, de a jobboldali és baloldali pártok merev ellenállását annál kevésbé tudta enyhíteni, mert merész nyilatkozatai időnkint olyan helyzetekbe sodorták, amelyek nem voltak alkalmasak arra, hogy megnyerje a keresztény-nacionalista olvasórétegek osztatlan lelkesedését. Tehetségét mindenki elismerte, naturalista irányával és meglepő állásfoglalásaival sok ellenséget szerzett.”
Móricz Zsigmond Tiszacsécsén, „a boldogság és a béke e kedves szigetén” született 1879. június 29-én. Édesanyja papkisasszony, apja feltörekvő parasztember volt, akinek csőddel végződő vállalkozásai a családot gyakran a nyomorba juttatták. Ennek ellenére a szülők gyerekeiket nagy gonddal taníttatták, Móricz híres református kollégiumok (Debrecen, Sárospatak) diákja volt, végül Kisújszálláson érettségizett.
MÓRICZ ZSIGMOND: SÓHAJ
Mikor mersz már testvér
megszagolni virágot?
Mikor mersz meglátni
kis fénybogár világot!
Mikor nem üldöz már
illata a halálnak;
mikor nem riadsz fel
hogy édesid itt járnak…
Mikor ocsudsz, hogy láss
világot a világon?
Mikor lesz már trágya
a szent vér a virágon!
(1917. január 1.)
Tanult teológiát, majd jogot Debrecenben, bölcsészetet Budapesten, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. 1902-től volt helyettes óraadó tanár, majd tisztviselő, 1903 és 1909 között Az Újság gyermekrovatának szerkesztője. A Kisfaludy Társaság megbízásából népdalokat gyűjtött, Szatmár falvait járva bőséges ismereteket szerzett a paraszti élet nyomorúságáról.
Elbeszélései már korábban is jelentek meg vidéki lapokban, de nevére igazán a Nyugatban 1908-ban megjelent Hét krajcár után figyeltek fel. Első novelláskötetét Ady is üdvözölte, akivel barátok és szellemi szövetségesek lettek.
A siker felszabadítóan hatott Móricz alkotókedvére, sorra jelentek meg novellái, regényei (Tragédia, Sárarany, Az Isten háta mögött, A galamb papné, Magyarok, Kerek Ferkó). A kezdetben anekdotikus stílust korán felváltotta műveiben a naturalizmus olykor kíméletlen ábrázolásmódja.
„Misi ahelyett, hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a fejét, s szégyellte magát.
Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik dicséretére, mindenki irigykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki is kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez, és ne mondták volna ki a nevet külön, összeborzongott csak ne néznenek rá külön soha, csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbújhatna magának, és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és rajzolhatna s játszhatna csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől semmit se kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében, most azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad lesz.” (Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig)
Az első világháborúban haditudósító volt. Üdvözölte az őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot, így ennek bukása után állandó zaklatásoknak volt kitéve, írásait egy ideig csak a Nyugat és Az Est-lapok közölték. Ekkorra prózájának hangneme, stílusa is megváltozott, a naturalizmus háttérbe szorult, erősen kritikai szellemű realizmusa viszont megerősödött.
Móricz a magyar társadalom minden rétegéről analitikusan pontos képet rajzolt, feszes párbeszédek, hiteles, elemző lélekrajz, drámaian izgalmas helyzetek jellemzik műveit.
„Csak a szíve ne vergődött volna oly elbírhatatlan. De akár kélt, akár feküdt, mintha egy beteg madárkát őrizne kebelében, amely folyton sír és jajgat, s apró karmaival csipegeti, tépi a belsejét. Sokszor a száját kellett kinyitni, s nagy lélegzetet venni, mintha odabent megfúlna másképp az a kicsi lény: a szerelem.” (Móricz Zsigmond: Pillangó)
Önéletrajzi indíttatású a Légy jó mindhalálig című regénye, a történeti hitelesség látszatát kelti az Erdély trilógiája, az idilli szerelem megható képe a Pillangó című regény.
Az önsorsrontó dzsentri, a megújulni nem tudó középosztály képét rögzítik regényei, az Úri muri, a Forró mezők, a Rokonok, míg a sokrétegű paraszti világ elevenedik meg a Barbárok és A boldog ember lapjain.
Móricz 1929 decemberében Babits mellett a Nyugat szerkesztője, a prózarovat gondozója lett. Lelkesen vetette bele magát a munkába, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett, felkarolta az autodidakta tehetségeket. 1933-ban azonban szakított a lappal, és az ekkor induló népi írók mozgalmának egyik fő alakja lett, 1939-től ő szerkesztette a Kelet Népét.
„A magyar ember meg van róla győződve, hogy jó feleségtartó, viszont már az iskolában arra tanítottak bennünket, hogy az ősmagyarok egynejűségben éltek, s a feleség egyenrangú volt az urával. Hát én láttam, hogy másfajta népek hogy tartják a feleségüket. A német úgy tartja, mint egy háztartási hivatalnokot. A zsidó úgy, mint egy háremhölgyet, de egy emancipált háremhölgyet. Az olasz, mint egy rabot. Bezárja a házba, s féltékeny, s egy életen át nem szűnik meg vad ellenőrzés alatt tartani. De a magyar embernél az asszonynak a legbizonytalanabb a pozíciója, mert a magyar asszonynak úrnak is kell lenni, rabszolgának is, műveltnek is, butának is. Istennőnek is, ringyójának is, mert a magyar úr úgy néz a feleségére, mint felsőbbrendű lényre, akit sikerült neki leigázni.” (Móricz Zsigmond: Úri muri)
1937-ben felbomlott a színésznő Simonyi Máriával kötött második házassága (első felesége, Holics Janka 1925-ben öngyilkos lett), ekkor ismerkedett meg az egykori lelencgyerekkel, Littkei Erzsébettel, Csibével, aki megismertette a külvárosi proletariátus világával is. Csibe történeteiből születtek meg a Csibe-novellák, róla mintázta Árvácska című regényének főszereplőjét is. Utolsó éveit Leányfalun töltötte, itt születtek a Rózsa Sándorról szóló trilógiájának darabjai.
Az író 1942 augusztusában agyvérzést kapott, kórházba került, végül szeptember 5-én halt meg Budapesten. Regényeiből és novelláiból számos filmfeldolgozás és színpadi átirat született, két kötetben megjelent naplói fontos irodalomtörténeti dokumentumok. A Huszadik század lap így búcsúzott az írótól:
„Milyen életerő volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás! Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza-tájon. Minden multat és vidéket, eseményt és családfát, minden kicsiséget és nagyságot. Hajón, vonaton, autón, mindig és mindenfelé találkoztunk alacsony, zömök alakjával. Az ország vándora volt, kezében vastag nádbot; bérletet váltott, ahová csak lehetett és úgy utazott, mint egy lírikus, rögtönzött megszakításokkal, melyeknek csak ő tudta az értelmét.”
Nevét viseli a nyíregyházi színház és egy irodalmi ösztöndíj, amelyet fiatal pályakezdő irodalmárok támogatására hoztak létre. 2012-ben Leányfalu önkormányzata a település egykori lakójának posztumusz díszpolgári címet adományozott.
