A 107 éve elhunyt Ady Endréről többnyire mint újító költőről, publicistáról vagy végletes sorsú alkotóról beszélünk. Ritkábban esik szó arról, milyen ízek kísérték végig az életét – pedig az ételhez való viszonya legalább annyira beszédes, mint a versei. Nyáry Krisztián Így ettek ők című könyve alapján kirajzolódik egy érzékeny, válogatós, mégis nosztalgikus ízlésű ember portréja.
Kapros túrós lepény és börtönbe csempészett ebéd – Mit evett Ady Endre, és mit árulnak el róla az ízek?
Ady Endre 107 éve, 1919. január 2-án hunyt el. Életének emlékei között nemcsak kávéházak, viták és botrányok maradtak fenn, hanem a gyerekkor ízei, az anyai konyha és néhány olyan fogás is, amelyet később – Párizstól Pestig – hiába keresett.
Amikor a börtön kosztja ünnepi lakomává vált
1903 nyarán, nagyváradi publicistaként Ady háromnapos elzárásra ítéltetett egy éles hangú cikke miatt. A börtön azonban különös módon nem a nélkülözés, hanem a túlzás helyszíne lett. A város vendéglősei és kávéházai egymással versengve küldtek ételt a „népszerű rabnak”: paprikás krumpli, lángos, derelye, pogácsa és különféle ínyencségek érkeztek nap mint nap.
A korabeli szabályok szerint az elítéltek kívülről is hozathattak kosztot – Ady pedig nem maradt étlen. Bár a beérkező adagok nagy részét rabtársai között osztotta szét, a bort rendszerint maga itta meg. Cellájából rálátott a kávéházi teraszokra, ahol barátai az egészségére koccintottak. A börtönbüntetés után pedig már afféle helyi hírességként ült ki ebédelni: volt, aki megsüvegelte, mások elfordultak tőle.
A családi asztal bősége
Ady gyerekkorának étkezéseit a bőség és a ritmus jellemezte. Édesanyja visszaemlékezései szerint ünnepnapokon és vendégjáráskor kacsa, liba, pulyka, gyöngytyúk, levesbe főtt tyúk vagy idei csirke került az asztalra, tavasszal bárány, szüret idején birka, télen pedig disznótoros ételek.
A hétköznapok ennél egyszerűbbek voltak: főzelékek, puliszka, sült tök. Ez utóbbi különösen emlékezetes maradt Ady számára – olyannyira, hogy később egy életbölcsességet is társított hozzá: „a sült tök olyan, mint az élet; úgy igazi, hogy valami mindig hiányzik belőle”.
A vacsorákat jó időben gyakran a lugas alatt költötték el, függőlámpa fényénél. Ilyenkor szinte biztosan került az asztalra házi sütemény. Almás pite, diós tészták – utóbbiak talán nem véletlenül, hiszen a család nemesi előneve a diósadi volt.
Ady kedvelte az édesanyja palacsintáját is, de minden másnál jobban ragaszkodott egy különleges fogáshoz: a kapros-túrós lepényhez. Ezt az ízt később sem Pesten, sem Párizsban nem találta meg újra.
Mi volt valójában Ady kedvence?
A „lepény” szó itt nem azt jelentette, amit a városi konyhákban. A Szilágyságban olajban sütött, töltött kelt tésztát értettek alatta, amely inkább hasonlított a lángoshoz, mint a tepsiben sült süteményekhez. A töltelék lehetett mézes dió, lekvár vagy alma – Ady azonban a kapros túrós változatért rajongott.
Ez az étel nem volt igazán édes, inkább átmenetet képezett a sós és az édeskés ízek között. Talán ez a kettősség tette számára ellenállhatatlanná: ebből a lepényből – saját bevallása szerint – bármennyit meg tudott enni. Ami nagy szó volt tőle, hiszen összességében nem számított nagy étkű embernek, és nem kedvelte a túlzó, hatalmas tálalásokat sem. Inkább kis adagokat kért, visszafogottan.
Ízek, amelyek hazavezettek
Ady Endre étkezési szokásai mögött nem a falánkság vagy az élvhajhászat állt, hanem az emlékezés. A kedvenc ételek mind a gyerekkorhoz, az otthonhoz, az anyai konyhához kötődtek – olyan ízekhez, amelyeket később sem a nagyvárosi élet, sem a külföldi tartózkodások nem tudtak pótolni.
Nyáry Krisztián Így ettek ők című könyvében ezek a gasztronómiai részletek nem puszta érdekességek: apró, mégis pontos portrévonások. Megmutatják, hogy Ady Endre – a modernség költője – ízlésében mennyire mélyen megmaradt a szülőföld és a gyerekkor világa.
Az Ady Endre éjszakái című kötetében Krúdy Gyula például így emlékezik vissza Ady étkezési szokásaira a Három Hollóban:
„…Reinitz szokása szerint a levegőbe nézett, valami melódiát dúdolgatott magában (talán valamely Ady-költemény megzenésítése volt útban), egyébként észre sem vette az újonnan érkezettet.
Csak a púpos Löffelmann tartotta érdemesnek a megjegyzésre, hogy új vendég is érkezett.
– Was wünschen Sie? – kérdezte asztalkendővel a hóna alatt.
Az újonnan érkezett gyomrának gyakran volt szüksége vöröshagymás, savanyú ételekre… Sűrűn járta a párizsi ecettel, olajjal, hagymával… Egyébként néha nagyobb étvágya is volt a vendégnek, amikor dobozszámra ette a szardíniát, máskor ímmel-ámmal egy darabka szalonnát falatozott. Mikor evett, a fogai néha látszottak, mint akár a Petőfié, és mint azoké, akik szegény fiúk voltak, és a száraz kenyeret is meg kellett enniök. Keze, ruhája tiszta maradt evésnél. Sőt hétköznapos ivásnál is.”
