Ki volt Székely Aladár, honnan indult és hogyan lett a 20. század elejének egyik leghíresebb fotográfusa, többek között Ady és Móricz tisztelője és barátja? Székely Aladár fotóművész 155 éve, 1870. március 5-én született és 85 éve, 1940. szeptember 27-én halt meg.
Székely Aladár fotóművész, a fotóművészeti realizmus első jelentős magyar képviselője, a 20. század elejének nagyhatású portréfényképésze műtermében írók és művészek fordultak meg, legtöbbjüket az ő portréin keresztül ismerjük ma is, jellegzetes pillantások, fejtartások és kézmozdulatok jellemzik munkáit, a portréfényképezés megújítása fűződik nevéhez.
Székely fotói a legtöbb irodalomtörténeti mű elmaradhatatlan kellékeiként jelennek meg, nélkülük nem nézne szemünkbe ismerősként Ady Endre, Csinszka és az Édes, nem bírnánk Babits tüzes prófétai tekintetét, Kaffka Margit szuggesztív pillantását, az ifjú Móricz Zsigmond félszegen álló telt alakját.
Székely Aladár 1870. március 5-én született Békésgyulán (ma: Gyula), Bleyer Aladár Áron néven. Zsidó családjában korábban mészárosok voltak, apja, Bleyer Adolf asztalos, majd kereskedő lett, anyja Rosenberg Leonóra volt. Székely Aladárt és három testvérét is gondosan taníttatták a jövőjük érdekében, míg testvérei ügyvédek lettek, Aladárt inkább a rajzolás érdekelte, és mert nem akarta folytatni apja munkáját, így egy címfestőhöz, Szilágyi Józsefhez került, aki fényképezett is. Az itt szerzett fotós tudását a kolozsvári Dunky fivéreknél, majd Pesten, Mai Manónál bővítette.
Székely „unokatestvérét, a nála öt évvel fiatalabb, Gyulán Rosenberg Izidor Gyulaként született Rónai Dénest is beajánlotta Mertenshez segédnek, aki később Székelyhez hasonlóan a korszak meghatározó fényképész művész-mesterévé vált. Pályájukon végig támogatták egymást, műtermük a 20. század tízes éveitől egymással átellenben állt a Váci utcában”, olvasható a Magyar Fotográfusok oldalán.
Folyamatosan képezte magát, így a legjelentősebb német fényképészeti központokba látogatott el, a leghíresebb mestereket felkeresve ismerkedett meg a fotóművészet új útjaival. A legkorszerűbb és legmodernebb eszközök használatának elsajátításával felfedezte magának a portréfényképezés nemzetközi megújulását, amelyet művészi szintre emelt.
Szülővárosában, Gyulán nyitotta első önálló műtermét, az 1890-es években Orosházán is működött. Karácsonyi János Békés megye története című munkájának fényképész-munkatársa volt, 1899-től használta a Székely nevet és 1900-ban végleg Budapestre költözött.
1906-ban Pesten nyitott műtermet, először a józsefvárosi Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téren, majd a Váci utca 18. alatt. Részt vett a Fényképészek Országos Szövetségének alapításában, 1906-ban, külföldi útjain megismerte a kor nagy hatású német fotós egyéniségeit, tapasztalatairól 1907-ben írt cikket A Fény című szaklapba.
Híres portrékat készített a kor művészeti életének majd minden jeles alakjáról, köztük Rippl-Rónairól, Szinyei Merséről, Móriczról, Bartókról, Eötvös Lorándról, Bródy Sándorról, Ignotusról, Kernstok Károlyról s még sok más nevezetes emberről.
Adyról és Babitsról készített kettős portréi a költők ideálképei, ahogy elképzelni szeretjük őket, Székely portréi vizuálisan mondják el mindazt, amit ők szavakkal fejeztek ki. Léda nagykalapos, intelligens és erotikát sugárzó profilképe tárja elénk a leghívebben a modell egyéniségét.
Képeivel 1910-ben elnyerte a Magyar Amatőrfényképészek Országos Szövetségének aranyérmét. Székely lakásbelsőkről, nőkről és gyerekekről is készített zsánerképeket, érdekes sorozata a magyar Habsburgokról, s ő készítette az első szociofotókat is.
Leghíresebb arcképeit Írók és művészek című, 1914-es albumában jelentette meg, melyhez Ady – aki barátja lett s igen nagyra tartotta művészetét – és Ignotus írtak előszót. Ignotus szerint „képeinek az az egyéni, s ezzel művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét”. Ady ezt írta róla: „Székely Aladár, ez a nekem kedves, nagy intelligenciájú ember, pompás fotós, aki íme elmondja innen esetleges és hiábavaló pózainkon keresztül is – hogy kik vagyunk.”
Ady Endréről több portrét és egész alakos képet is készített, ingyen, barátságból s nyilván reklámból is. Egy kettős Ady-Léda portréból csak két másolat készült, üvegnegatívját összetörték. Ady családtagjait, anyját és feleségét, Csinszkát is fotózta. A költő halála után, 1920-ban a róla készült fényképekből albumot is kiadott, Móricz Zsigmond előszavával. Portréi az irodalomtörténetek elmaradhatatlan illusztrációi ma is.
Székely Aladár a fotóművészeti realizmus első jelentős magyar képviselője, ő fényképezett először Magyarországon merev pózok, beállítások nélkül, s a korábban iparágnak tekintett fotózást művészetté tette.
Nála jelenik meg először a kompozíció, ő használta a hátteret s a környezetet, a fényeket és árnyékokat is jellemzésre. Kilépett a műteremből és a szabadban is fényképezett, emberábrázolásának realizmusában legtöbb kortársát felülmúlta.
Székely stílusa összeköti az első világháború előtti és utáni világot. Képei nyugodt szépségükkel tűnnek ki, olykor a festészethez közelítenek. E stílust piktoralizmusnak nevezik, ehhez a brómolajnyomat technikáját alkalmazta, amely barnás tónust ad a képeknek. Munkásságát Alfred Stieglitz amerikai-német fotóművész (1864-1946) 1900 körüli és első világháború utáni művei közé helyezik, portréi párhuzamot mutatnak Stieglitz lapja, a Camera Work fotós folyóirat (1903-1917) képeivel.
„Művészi célját „Írók és művészek” című albumában (Budapest, 1914) így fogalmazta meg Székely: „Új szempontokból az arcképfotografálást művészi feladatok szolgálatába állítottam és az életnek, a valóságnak, az emberek egyéniségének jellemző igazságait igyekeztem szemmel, fénnyel és képpel reális portréimba felfogni és a jövőnek megóvni.” Az előszóban Ignotus sorai bizonyítják, hogy mennyire szokatlan, újszerű volt Székely valósághű ábrázolása: „persze ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók – ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát – de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet.” Ady is igaz, kérlelhetetlen és művészi képeknek nevezte Székely portréit” – olvasható a Mai Manó Ház oldalán.
Székely műtermét a második világháború alatt bombatalálat érte, számos alkotása elpusztult. A legféltettebb anyagokat felesége más lakásba mentette át, így azok, bár pincében, rossz körülmények között, megmaradtak.
Székely Aladárné 1954-es halála után az üveglemezek és nagyméretű fotók a Magyar Fotóművészek Szövetségéhez, később a Magyar Fotógráfiai Múzeumba, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek, részeként közel harminc Ady-vonatkozású és még hatvan darab másokat ábrázoló eredeti üvegnegatív, köztük számos önarckép is. 1966-ban Gyula városa Székely Aladár-emlékdíjat alapított, Varga Géza róla készült bronzszobrát 1986-ban állították fel szülőhelyén.
A Műcsarnok 1977-ben rendezte meg emlékkiállítását. Dávid Katalin 1958-ban írt róla kismonográfiát, Csorba Csilla nagy, átfogó, sok képet tartalmazó kötete Székelyről 2003-ban jelent meg.
