„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.” 135 éve született Kodály Zoltán zeneszerző, népzenekutató, zenetudós, akadémikus.
135 éve, 1882. december 16-án született Kecskeméten Kodály Zoltán Kossuth-díjas zeneszerző, népzenekutató, zenetudós, akadémikus. MÁV-tisztviselő édesapja 1884-től Galántán volt állomásfőnök, fia itt szerette meg a nép dalait. Szinte teljesen a maga erejéből tanult meg hegedülni, gordonkázni és zongorázni, partitúrákból ismerkedett meg a zeneirodalommal. Budapesten a bölcsészkar magyar-német és a Zeneakadémia zeneszerzés szakán tanult, ahol 1904-ben szerzett diplomát. A következő évben megismerkedett Bartók Bélával és elkezdte a népdalgyűjtést – közös kiadványuk 1906-ban jelent meg Magyar népdalok címmel, s ebben az évben kötött házasságot Sándor Emmával.
„Sajátságos játéka a sorsnak, vagy a véletlennek, hogy a nagy művészi tehetségeket gyakran párosával adja. Gondoljunk csak Goethére és Schillerre, Arany Jánosra és Petőfire, Adyra és Babitsra. A kettős naprendszerekhez hasonló berendezés ez. Valami kölcsönhatás, valami hasonlóság, valami egymást kiegészítés észlelhető a két egyéniség természetében. Valami gravitáció, centripetális és centrifugális erőhatások, a művészi energiák interferenciája.
Így vannak Bartók Béla és Kodály Zoltán is. Majdnem egykorúak, Koesslernél tanultak, együtt gyűjtöttek székely és tót népdalokat, valószínűleg együtt álmodoztak a magyar szimfonikus zenéről.” (Csáth Géza: Bartók Béla és Kodály Zoltán, 1910, Nyugat)
Bartókkal közös törekvéseik a modern zene népszerűsítésére és népdalgyűjtésre rendre elakadtak a közönség közönyén és a hivatalos körök ellenállásán. Az 1918-as forradalom idején a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki, 1919-ben részt vett a zenei direktórium munkájában, ezért később kinevezését érvénytelenítették és hét évig nem taníthatott.
„Hogy a magyar zenefolkore mit köszönhet neki, azt az illető szakemberek jól tudják. Kutatóvágya, kitartó szorgalma, alapossága, tudása és éleslátása őt tette a magyar parasztzene egyetlen alapos ismerőjévé. Ezen a téren senki sem érte el őt.
Ezt az embert, akinek a magyar kultúra annyit köszönhet, ezt támadják úton-útfélen, hol hivatalos körök, hol „kritikusok”. Mindenképpen meg akarják akadályozni, hogy nyugodtan dolgozhasson kultúránk javára, és teszik ezt, miközben a magyarság kulturs fölényének fontosságát harsogják, ők, a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik.” (Bartók Béla: Kodály Zoltán, 1921, Nyugat)
Elszigeteltségéből a Psalmus Hungaricus sikere emelte ki 1923-ban, 1926-ban Háry János című daljátéka is világsikert aratott, 1932-ben mutatták be a Székelyfonót, operai méretű népballadáját. Sorra születtek művei: a Marosszéki táncok (1927-1930), a Galántai táncok (1933), a Budavári Te Deum (1936), a Fölszállott a páva (1939), a Concerto (1940). Kodály rokonszenvezett a népi írók mozgalmával, tiltakozott a faji megkülönböztetésen alapuló törvények ellen. 1942-ben, hatvanadik születésnapján a kormánytól is kapott kitüntetést, egy évvel később az MTA levelező tagja lett.
„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” (Kodály Zoltán: Mire való a zenei önképzőkör, 1944)
A II. világháború alatt mentette az üldözötteket, majd neki is bujkálnia kellett, de közben befejezte Missa brevisét – ez lett a főváros második világháború utáni első zenei bemutatója. A Zeneakadémia igazgató-tanácsának elnöke, 1946-49 között az MTA elnöke volt. 1951-ben mutatták be a Kállai kettőst a Magyar Állami Népi Együttes előadásában, ekkortól jelentek meg a Magyar Népzene Tára kötetei, s a zeneoktatásban is érvényesültek Kodály elképzelései. Első felségének halála után, 1959-ben vette feleségül Péczely Saroltát. Háromszor kapta meg a Kossuth-díjat (1948, 1952, 1957), számos egyetem avatta díszdoktorává és 1965-ben megkapta a Herder-díjat is.
„Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját… Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.” (Kodály Zoltán: Gyermekkarok, 1929)
„Az iskolákban majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó tanárokat nevelünk… kevés az olyan tanár, aki a hallást és az általános zenei műveltséget fejlesztené… jó irodalom is szükséges, amely a gyermekeknek és a hallásgyakorlásban kezdőknek hozzáférhető.” (A komoly zene népszerűsítése. Előadás New Yorkban, 1946)
Kodály nem volt forradalmi újító, inkább megőrző-összegző művész. Kórusművei a vokális zenének csak Palestrinához hasonlítható csúcspontját jelentik, zeneszerzői munkásságának legkiemelkedőbb darabja a Psalmus és a Te Deum. Kialakította a magyar prozódia elméletét és gyakorlatát, korszakalkotó munkát végzett a magyar népzene gyűjtésében.
Jelentős volt munkássága a néprajz, zenetörténet, zeneesztétika, zenekritika, irodalomtörténet, a nyelvészet és nyelvművelés területén. Meggyőződése volt, hogy csak az emberi hang, a közös ének lehet a széles körű zenekultúra alapja. Felismerte az ifjúság zenei nevelésének fontosságát, és egész életén át ezért harcolt, ideértve az iskolai énekoktatást, a zenei írás-olvasás (szolfézs) alapvető funkcióját a tantervben, valamint a kóruskultúra hazai elemekre építő ápolását. A Kodály-módszer ma már világszerte ismert és követett példa a zenepedagógiában.
„… a jó zenész kellékeit négy pontban foglalhatjuk össze:
1. kiművelt hallás,
2. kiművelt értelem,
3. kiművelt szív,
4. kiművelt kéz.
Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van. … Az első két pontra a szolfézs és a vele kapcsolt, összefonódott összhangzattan és formatan tanít. Szükséges kiegészítés: mennél sokoldalúbb gyakorlati zenei tevékenység: kamarazene, karéneklés nélkül senkiből sem lesz jó zenész.” (Ki a jó zenész?, 1953)
