Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág

„Hogy lehet eljutni erre a titokzatos Szigetcsoportra? Óránként repülnek oda gépek, úsznak oda hajók, dübörögnek vonatok – de ezeken nincs felirat, mely elárulná az utazás célját.” A XX. század egyik legnagyobb hatású írója Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág c. regényét ajánljuk.

1973-ban jelent meg Nyugaton Szolzsenyicin gigantikus műve a sztálini munkatáborokról, mely végleg összezúzta a nyugati értelmiség minden addigi illúzióját a szovjet rendszerrel kapcsolatban. A szerző maga is megjárta a Gulagot — tizenegy esztendőt töltött a Szigeteken –, s beszámol saját élményeiről, ám emellett rabok ezreinek tanúságát gyűjtötte össze művében, mely részint történelmi és szociográfiai munka, részint a XX. század egyik legnagyobb gyalázatának szépirodalmi feldolgozása — tele szenvedélyes haraggal a kommunista diktatúrával, Sztálinnal s hóhéraival szemben, és együttérzéssel az áldozatok iránt.

A lágervilág kiépítése, mint Szolzsenyicintől megtudjuk, már 1918-ban, Lenin hatalomra jutásával elkezdődött, s a szovjet állam végül olyan elnyomó rendszerré változott, mely senkit sem kímélt: gyerekeket, öregeket, nőket, hívőket és hitetleneket, a rendszerrel szembenálló értelmiségieket és meggyőződéses kommunistákat, a németek ellen harcoló szovjet katonákat, bárkit bármikor letartóztathattak, s elítélhettek öt, tíz, huszonöt évre. Mindent átitatott a félelem, s az ország testében rákos sejtekként burjánzottak a lágerek.

Magyarul 1993-ban jelent meg a háromkötetes mű, s ezúttal ennek rövidített változatát adjuk közre: ehhez, amikor először jelent meg Nyugaton, maga Szolzsenyicin írt előszót, hangsúlyozva örömét, hogy könyve így azokhoz is eljuthat, „akiknek rohanó századunkban amúgy nem lenne idejük elolvasni a teljes művet”.

Szolzsenyicin 1970-ben Nobel-díjat kapott, 1973-ben megfosztották állampolgárságától és kiutasították a Szovjetunióból, 1994-ben, a kommunista rendszer összeomlása után tért vissza hazájába, Oroszországba, s 2008-ban hunyt el. A XX. század egyik legnagyobb hatású írója, akinek hatalmas életművéből szerzői sorozatban jelentetjük meg a legmaradandóbb írásokat.

A rövidített változatot szerkesztette Edward E. Ericson, Jr.

Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág

1. Letartóztatás

Hogy lehet eljutni erre a titokzatos Szigetcsoportra? Óránként repülnek oda gépek, úsznak oda hajók, dübörögnek vonatok – de ezeken nincs felirat, mely elárulná az utazás célját. A jegypénztárosok valamint a Szovturiszt és Inturiszt ügynökei zavarba is jönnének, ha oda kérnél jegyet. Ők semmit sem tudnak, nem is hallottak a Szigetcsoportról, annak még egy kis szigetéről sem a sok közül.

Azok, akik a Szigetcsoportot kormányozzák, a Belügyminisztérium iskoláin keresztül jutnak el oda.

Azokat, akik a Szigetcsoporton őrködnek, a Hadügyi Bizottmány hívja be.

Akik pedig meghalni utaznak oda, mint én is, meg te is, Olvasó, azoknak elkerülhetetlen, kizárólagos útja a letartóztatás.

Letartóztatás! Mondjam-e, hogy itt végződik egész életed? Hogy úgy zuhan rád, mint a villámcsapás? Hogy elviselhetetlen lelki megrázkódtatás, mellyel nem mindenki tud megbirkózni, s mely gyakran meg­őrüléshez vezet?

Ahány élőlény, annyi központja van a világegyetemnek. Mindegyikünk egy ilyen „világ közepe”, és a világ-építmény hullik darabokra, amikor feléd sziszegik: „Le van tartóztatva!”

Ha téged letartóztattak, maradt-e még valami épen ebben a földindulásban?

De elsötétülő agyunk úgysem tudatosítja ezeket a földcsuszamlásokat, hisz legyünk bár a legokosabbak vagy legyünk egyszerű lelkek, akkor sem tudunk, egész élettapasztalatunkból sem egyebet kinyögni abban a pillanatban, csak ennyit: „Én? Miért? csak ezt a kérdést, melyet már milliók tettek fel milliószor előttünk, anélkül, hogy valaha is feleletet kaptak volna rá.

Mert ez a letartóztatás: egyik pillanatról a másikra a legdrasztikusabban dobnak, löknek, préselnek át egy állapotból egy másikba.

Míg életünk hosszú, girbe-gurba utcáján boldogan siettünk vagy boldogtalanul bandukoltunk, hányszor haladtunk el holmi kerítések, korhadt deszkapalánkok, agyagból döngölt sáncok, tégla-, beton- vagy vasfalak mellett! Nem is gondoltunk arra, mi lehet mögöttük. Meg sem kíséreltük, hogy szemünkkel, eszünkkel mögéjük pillantsunk pedig lám, éppen ott kezdődik GULag-ország, közvettén mellettünk pár méterre tőlünk. Azt sem vettük észre, mily tömérdek mennyiségű pontosan beillesztett s gondosan álcázott ajtócska, kiskapu van vágva ezekbe a kerítésekbe. Ezeket a kiskapukat mind-mind nekünk készítették. S íme, hirtelen kivágódik egy ilyen végzetes ajtó, négy fehér, nem munkához, csak emberfogáshoz szokott férfikéz megragadja lábunkat, kezünket, gallérunkat, sapkánkat, fülünket bevonszol bennünket, mint valami zsákot, a kapu pedig örökre becsapódik mögöttünk, s kívül rekeszti egész eddigi életünket.

Kész! Le vagy tartóztatva!

S minderre az ég világon semmi válaszod sincs, csak ez a báránybégetés: „É-én? Miért?…”

Íme, ez a letartóztatás: egy vakító lobbanás, aztán egy ütés, mely a jelent egy csapásra a múltba taszítja; melytől a képtelenség teljes valósággá, jeleneddé változik.

Ennyi! S ennél többet nem vagy képes felfogni belőle sem akkor az első percben, sem később, az első napokban.

Akkor még pislákol feléd kétségbeeséseden át a remény cirkuszi játékholdja: „Ez tévedés! Majd kiderítik!”

Minden egyéb, ami manapság a letartóztatás hagyományos, hogy úgy mondjam irodalmi képzetéhez tartozik, már nem a te kuszált emlékezetedben rakódik le s áll össze, hanem családodnak és szomszé­daidnak emlékezetében.

Ilyen például az éjjeli csengő éles hangja vagy a durva dörömbölés az ajtón. Ilyen a hetyke pribékek lábtörlőt nem látott csizmáinak vitézi benyomulása. Ilyen a mögöttük állongó, megfélemlített, elcsigázott tanú. (Hogy minek ez a tanú? Az áldozatok nem merik firtatni, a pribékek nem emlékeznek már rá, de a szabályzat így írja elő, hogy egész éjjel ott kell ülnie, reggel pedig aláírását adnia. Kínszenvedés ez az ágyából kiráncigált tanú számára is: csak jár egyik éjjel mint a másikon és segíteni szomszédai, ismerősei letartóztatásában.)

A hagyományos letartóztatáshoz tartozik ez is: remegő kezek kapkodnak össze ezt-azt az elhurcolt számára, egy váltás fehérneműt, egy darab szappant, egy kis ennivalót; közben azonban senki se tudja, mi kell, mit szabad, hogy lenne legjobb öltözni, a végrehajtók pedig sürgetnek és elütik a dolgot: „Semmire sincs szükség. Majd kapnak ott enni, meg fűtve is van.” (Persze hazudnak. S csak azért hajszolják a családot, hogy nagyobb legyen a rémület.)

S még az is a letartóztatás hagyományai közé tartozik, hogy ezt követőleg, az elfogott szegény ördög elvezetése után órákig garázdálkodik a lakásban a kegyetlen, elnyomó, idegen erőszak, hogy feltúr, nyitogat, földre vet, letép a falról, mindent kiszór a padlóra a szekrényekből s az asztalfiókokból, kidöntöget, szétdobál, elrepeget, halomba hány a padló közepén, szétmorzsol a csizmája talpával. A házkutatás nem ismer kegyeletet. Mikor Inosin mozdonyvezetőt letartóztatták, a szobában egy kis koporsó volt, benne épp akkor meghalt gyermeke. A törvény emberei kifordították a gyereket a koporsóból, azt is átkutatták. A betegeket is kiborítják az ágyból, kötéseiket legöngyölik.[1] S nincs az a képtelenség, amit a házkutatás alatt jónak ne tartanának: Csetveruhin régiséggyűjtőnél lefoglaltak „ennyi meg ennyi lap cári ukázt” mégpedig a napóleoni háború befejezéséről szólót, a Szent Szövetség megkötéséről szólót, továbbá könyörgéseket az 1830-as kolerajárvány idejéből. Legkiválóbb Tibet-szakértőnktől, Vosztrikovtól nagy értékű régi tibeti kéziratokat koboztak el (az elhunyt tudós tanítványai csak harminc év múlva tudták üggyel-bajjal visszaszerezni őket a KGB-től). A kelet-szakértő Nyevszkij letartóztatásakor tangut kéziratokat zabráltak el (huszonöt év múlva Lenin-díjjal tüntették ki utólag a már elhunyt tudóst ezek megfejtéséért). Kargernél a jenyiszei osztyákok archívumát „tisztogatták ki”, tilalom alá helyezték az írás- és betűrendszert, melyet a tudós állított össze így maradt ez a kis nemzetiség írásbeliség nélkül. A értelmiség nyelvén hosszúra nyúlna mindent felsorolni, a nép így jellemzi röviden a házkutatást: „Fölveszik, amit le nem tettek.”

Az elkobzott holmit elszállítják, néha azonban magával a letartóztatottal cipeltetik. Így vitte a saját vállán egy zsákban Nyina Alekszandrovna Palcsinszkaja elhunyt férjének, a hallatlan szorgalmú híres orosz mérnöknek jegyzeteit és leveleit egyenesen ODA, abba a garatba, melyben örökre, visszahozhatatlanul eltűntek.

A letartóztatás után az otthon maradottakat egy feldúlt s kiüresedett élet hétköznapjainak hosszú sora várja. Aztán a csomag-beadás meg-megújuló kísérletei. Minden ablakfülkéből így mordul rájuk egy hang: „Nem szerepel jegyzékeinkben”, „Ilyen nevű nincs”. S még hozzá az ilyen ablakfülkék előtt öt nap s öt éjjel kell a sorban topogni a leningrádi nyomor napjaiban. Aztán fél- vagy egy év múlva úgy lehet a letartóztatott maga hallat magáról vagy pedig odavetik a kérdezőnek: „Levélváltás jogától megfosztva”, ami majd nem biztosan ezzel egyértelmű: agyonlőtték.[2]

Ilyen képet alkotunk mi magunknak a letartóztatásról.

És valóban a fent leírt típusú éjszakai letartóztatást kedvelik nálunk, mert annak figyelemreméltó előnyei vannak. A lakásban élők az első dörömbölésre valamennyien megdermednek a félelemtől. A letartóztatottat a meleg ágyból húzzák ki, ott áll még álomittas gyámoltalanságban, zavaros ítélőképességgel. Éjjeli letartóztatásnál; a pribékek erőfölénye kétségtelen: többen s fegyveresen jönnek valaki ellen, aki még a nadrágját sem ért rá felrángatni, az elfogás és házkutatás alatt egész biztosan nem gyűlik össze a kapualjban az áldozat esetleges párthíveinek csoportja. Elmennek egy nap egy lakásba, majd még egybe, holnap a harmadikba és a negyedikbe: ez a kényelmes beosztás lehetővé teszi az operatív személyzet helyes kihasználását s azt, hogy a személyzet létszámát sokszorosan meghaladó tömeg városlakót dughassanak börtönbe.

Aztán azért is előnyös az éjszakai letartóztatás, mert a szomszéd házakból s a város utcáin nem látják, hány embert vittek el az éjjel. Az esemény megrémíti ugyan a közvetlen szomszédokat, a távolabbiak azonban észre sem veszik. Mintha csak meg sem történt volna. Ugyanazon az aszfaltcsíkon, melyen éjjel a rabkocsik száguldoztak, nappal az ifjú nemzedék lépdel zászlókkal és virágokkal zengi felhőtlen dalait.

A „fogdmegeknek” azonban, akiknek egész életét csak a letartóztatások töltik ki, s akiknek a letartóztatottak rémülete elcsépelt és unalmas, sokkal szélesebb áttekintésük van a letartóztatási folyamatról. Ők egy hatalmas elmélet birtokában vannak, mert nem kell együgyűen azt gondolni, hogy ilyesmi nincs. A letartóztatásban fontos rész-tanfolyama az általános börtön-tudománynak, s alapjául egész társadalomelmélet szolgál. A letartóztatások különféle jegyek szerint osztályozhatók: lehetnek éjjeliek és nappaliak; otthoniak, munkahelyiek és utazás közbeniek; első ízben történők és ismétlődők; egyesek és csoportosak. Megkülönböztethetők továbbá aszerint, hogy mekkora váratlanságot igényelnek, mekkora ellenállással találkozhatnak (bár tíz- meg tízmillió esetben egyáltalán nem vártak s nem is tapasztaltak ellenállást.) Különböznek a letartóztatások a házkutatási parancs komolyságára nézve is[3]; valamint hogy kell-e, nem kell-e jegyzéket felvenni az elkobzott holmiról, le kell-e pecsételni néhány szobát, esetleg az egész lakást; le kell-e tartóztatni egy füst alatt az asszonyt is a férj után, a gyerekeket pedig otthonba irányítani, vagy esetleg száműzetésbe küldeni a családtagokat s lágerba a nagyszülőket is.

Nem, nem: letartóztatás és letartóztatás között igen nagy alaki különbségek vannak. A magyar Mendel Irma (1926-ban) szerzett valahogy a Kominternben két jegyet a Nagy Színházba az első sorok egyikébe. Klegel nyomozó udvarolt neki, a nő őt hívta meg. A legnagyobb meghittségben nézték végig együtt az előadást, s ezt követően a férfi elvitte hölgyét egyenesen a Lubjankába. S ha 1927-ben egy virágözönös júniusi napon a Kuznyec-hídon egy fiatal dandy bérkocsiba ülteti Anna Szkripnyikovát, egy teltarcú, barna hajfonatú szépséget, aki éppen egy ruhának való kék szövetet vásárolt magának (a kocsis már kapcsolt és a homlokát ráncolja: a Szervek nem fizetnek!) akkor tudd meg, hogy itt szó sincs szerelmi találkáról, hanem ez is letartóztatás: a Lubjankánál befordulnak és eltűnnek a kapu sötét torkában. És ha (huszonhét tavasz elteltével) Borisz Burkovszkij másodkapitány fehérzubbonyosan, drága kölni illatot árasztva tortát rendel egy kisasszonynak, ne hidd, hogy ez a torta eljut a kisasszonyhoz, ó nem: a nyomozók kése fogja azt felszeletelni, s a kapitány így viszi be magával első cellájába. Nem hanyagolták el nálunk a nappali letartóztatást sem, ó nem, tartóztattak le utazás közben is, nyüzsgő embertömegben is. De ezt nagyon finoman csinálták, s milyen csodálatos! maguk az áldozatok teljes egyetértésben a végrehajtó szervekkel oly „nemesen” viselkednek, amennyire csak kitelik tőlük, csakhogy észre ne vétessék az élőkkel egy halálraszánt pusztulását.

Nem lehet bárkit letartóztatni otthon az ajtó előzetes figyelmeztető megkopogtatása után (ha egyszer kopogtat, ki lenne más, mint a házbizalmi vagy a postás?), a munkahelyen sem megy akárki letartóztatása. Ha az áldozat rosszhiszemű, kényelmesebb őt elfogni kiszakítva szokott környezetéből, családtagjai, munkatársai, eszmei rokonai, bizalmasai köréből; így aztán nem sikerül megsemmisítenie, eldugnia, továbbadnia semmit. Magas rangú katonai vagy pártvezetőségi személyeknek néha előbb új beosztást adnak; szalonkocsiba ültetik, s útközben tartóztatják le őket. Holmi névtelen halandót pedig, akit halálra rémített a letartóztatási hullám, s aki már egy hete leverten viseli a főnökség lapos pillantásait, egyszerre csak behívatnak a szakszervezeti bizottságba, s ott sugárzó arccal felajánlanak neki egy beutalót valamelyik Szocsi üdülőbe. Az ürge elérzékenyedik, íme, mily hiábavalók voltak a félelmei. Hálálkodik, ujjongva rohan haza, becsomagolni a bőröndbe. Két órája van csak a vonatig, veszekszik késedelmeskedő feleségével. No végre, a pályaudvar! Még van idő. A váróteremben vagy a sörös pultnál odakiabál neki egy rokonszenves fiatalember: „Nem ismer meg, Pjotr Ivanics?” Pjotr Ivanics zavarban van: „Nem, kérem szépen, bár…” A fiatalember szinte túlárad a készségtől és a szeretetreméltóságtól: „Hogy-hogy nem, mikor én meg olyan jól emlékszem önre?” és tisztelettel meghajol Pjotr Ivanics felesége előtt. „Megengedi, asszonyom, hogy egy percre elraboljam a férjét?” A hitves megengedi, az ismeretlen bizalmasan belekarol Pjotr Ivanicsba és elvezeti örökre vagy tíz évre.

A pályaudvar meg nyüzsög körülöttük; és nem vesz észre semmit… Polgártársak, ti, kik szerettek utazni! Ne felejtsétek el, hogy minden pályaudvaron van GPU kirendeltség s néhány fogda is!

A látszat-ismerősöknek ez a tolakodása oly makacs, hogy aki nem részesült a lágerek farkas-nevelésében, nem is tudja egykönnyen lerázni. Ne hidd, hogy ha az amerikai követség munkatársa vagy például Al…r D.-nek hívnak, akkor nem tartóztathatnak le világos nappal a Gorkij utcában, a Központi Színház közelében. Ismeretlen barátod az embersűrűn át rohan feléd, ölelésre tárva karjait: „Szá-sa!” Dehogy titkolódzik, inkább kiabál: „Vén csataló! Ej; de rég nem láttalak!… No, de menjünk kicsit oldalt, hogy ne zavarjuk az embereket.” Azonban ott oldalt a járda szélénél éppen most állt meg egy Pobjeda… (Néhány nap múlva a TASzSz méltatlankodva nyilatkozik minden újságban, hogy az illetékes hivatalos körök semmit sem tudnak Al…r D. eltűnéséről.) Dehát ez is valami? Végrehajtottak ilyen elfogatásokat a mi derék fiaink még Brüsszelben is (így fogták el Zsora Blednovot), nemhogy Moszkvában!

El kell ismerni a Szervek érdemeit: egy korban, amikor a szónoki beszédek, a színdarabok s a női divat modelljei mintha csak futószalagon készültek volna, a letartóztatások a legnagyobb változatosságot mutatják. Félrehúznak az üzem folyosóján, miután igazoltad magad a belépési engedéllyel s máris el vagy fogva. A hadikórházból hurcolnak el 39 fokos lázzal (Ansz Bernstein), és az orvosnak egy szava sincs letarlóztatásod ellen (no hiszen, próbálna csak tiltakozni!); egyenesen a műtőasztalról visznek el, mikor gyomorfekéllyel operálják (N. M. Vorobjov körzeti tanfelügyelőt 1936-ban) s félholtan, véresen löknek be a cellába (emlékezik vissza Karpunyics); kiharcolod az engedélyt (Nagya Levickaja), hogy viszontláthasd elítélt anyádat, engedélyt kapsz csakhogy szembesítés és letartóztatás lesz belőle. A Gasztronomban behívnak a megrendelési osztályra s ott tartóztatnak le; letartóztat egy zarándok, aki Krisztus nevében nálad éjszakázott, letartóztat egy szerelő, aki a gázórát jött leolvasni, letartóztat egy kerékpáros, aki beléd ütközött az utcán, egy vasúti kalauz, egy taxisofőr, egy takarékpénztári hivatalnok, egy mozis mindezek letartóztathatnak, s csak akkor láthatod meg a jól álcázott bordóvörös igazolványt, mikor már késő.

Néha valósággal játék-színezetük van a letartóztatásoknak, annyi burjánzó lelemény, túltengő energia van beléjük fektetve, pedig úgy sem állnának ellent az áldozatok. Az ügynökök talán ezzel akarják igazolni tevékenységük és nagy számuk szükségességét. Pedig úgy tűnik, elég volna csak behívókat szétküldeni a kiszemelt nyusziknak, s a kitűzött órában, sőt percben maguk jelennének meg motyójukkal az Állambiztonság fekete kapujánál, hogy elfoglalják padlórészüket a számukra kijelölt cellában. (Hiszen a kolhozparasztokat éppen így fogják el, csak nem caplatnak éjnek évadján viskóikba az úttalan utakon?! Egyszerűen beidézik a falutanácsra s ott fogják el őket. A közönséges melóst meg az irodába hívatják.)

Persze minden gépezet nyelőképességének megvan a határa, azon túl nem működik. 1945-48-ban, ezekben a túlfeszített, nyomasztó években, amikor szerelvény szerelvény után hagyta el Európát, és a vonatoknak egyszerre kellett volna befogadni és GULag-ra szállítani azokat a tömegeket, már nyoma sem volt annak a pazarló játéknak, sőt maga az elmélet is erősen felhígult, lehullottak a rituális tolldíszek, s tízezrek letartóztatása nyavalyás névsorolvasássá fajult: odaálltak a névjegyzékkel, s az egyik szerelvényből kiszólítgatták, a másikba berakták az embereket, ebben állt az egész letartóztatás.

Néhány évtizeden át épp az volt jellemző nálunk a politikai letartóztatásokra, hogy teljesen ártatlan embereket fogtak le, akik éppen ártatlanságuk tudatában nem gondoltak a legkisebb ellenállásra sem. Általánosan elterjedt a fatalizmus érzése, az a hiedelem is ennek a mi helyi-útlevél rendszerünk mellett meglehetős alapja is volt, hogy a GPU-NKVD elől úgy sem lehet elmenekülni. Így még letartóztatás-járvány dühöngése idején, amikor az emberek, mielőtt munkába mentek, mindennap elbúcsúztak a családjuktól, mert nem lehettek biztosak benne, hogy este hazatérnek, még akkor sem szökött meg szinte senki (csak néhányan végeztek magukkal). Így kellett ennek lennie. Békés birka farkasfogra való.

Ez részben azért is volt így, mert az emberek nem voltak tisztában a letartóztatás-járvány mechanizmusával. A „Szerveknek” legtöbbször nem voltak mélyebb indokaik, melyek alapján kiválogatták, kit kell letartóztatni, ki marad bántatlan, csak bizonyos kontrollszámok teljesítésére törekedtek. A számok teljesítése történhetett tervszerűen, de ölthetett valódi rögtönzés-jelleget is. 1937-ben egy asszony bement a novocserkaszki NKVD várószobájába megkérdezni mi legyen a sorsa letartóztatott szomszédnője táplálék nélkül maradt csecsemőjének. „Üljön le, mondták neki mindjárt kivizsgáljuk.”

Miután elüldögélt ott pár óráig, kivezették a várószobából s bevezették egy cellába, gyorsan kellett ugyanis kikerekíteni a számot és nem volt elég emberük, akiket szétküldjenek a városba, ez az asszony meg itt volt kapóra! De van ellenpélda is: a lett származású Andrej Pavelért Orsában eljött az NKVD, hogy letartóztassa, ő azonban nem nyitott ajtóé, hanem kiugrott az ablakon, sikerült megszöknie s egyenesen Szibériába utaznia. S bár ott a saját neve alatt élt, s okmányai alapján világos volt, hogy Orsából való, SOHA le nem ültették még csak be sem idézték a Szervek, s a gyanúnak még csak árnyéka sem esett rá. Háromféle körözés van ugyanis: össz-szovjet; köztársasági és területi; a letartóztatottakért pedig az eseteknek több mint a felében nem bocsátottak volna ki területinél tágabb körözést letartóztatási járvány idején. Valakit, akit véletlenszerű körülmények, talán egy szomszéd feljelentése alapján tettek a listára, könnyen be lehetett helyettesíteni egy másik szomszéddal. A. Pavelhoz hasonlóan mások is, akik véletlenül beleestek egy razziába vagy bennrekedtek egy körülzárt lakásban, ha volt merszük és rögtön megszöktek, még mielőtt kérdeztek volna tőlük valamit, örökre megúszták az elfogatást és a felelősségre vonást, míg azok, akik maradtak, hogy bevárják, míg kiderül az igazság, megkapták a maguk börtönéveit. És szinte mindenki, a túlnyomó többség, így viselkedett gyáván, gyámoltalanul, sorsába beletörődve.

Persze az is igaz, hogy az NKVD, ha nem találta meg, akit keresett, írásos kötelezvényt vett a rokonoktól, hogy nem utaznak el és természetesen semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy a hátramaradottakból ne kárpótolja magát a szökésben levőért.

Az általános bűntelenség általános tétlenséget szül. Téged talán nem fognak el?! Talán te megúszod! A. I. Ladizsenszkij falusi főtanító volt Kologrivoban. 1937-ben odament hozzá egy paraszt a vásáron s átadott egy üzenetet: „Alekszandr Ivanics, utazz el, rajta vagy a listán!” Ő azonban, maradt: hisz rajtam áll vagy bukik az egész iskola, az „ő” gyerekeik is hozzám járnak, hogy foghatnának le engem? (Néhány napra rá letartóztatták.) Nem mindenkinek adatik meg, hogy mint Ványa Levitszkij már tizennégy éves korában rájöjjön: „Minden becsületes embernek börtönbe kell jutnia. Most apám ül, ha felnövök, engem is leültetnek.” (Őt huszonhárom éves korában ültették le.) A többség görcsösen kapaszkodik a pislákoló reménybe: ha egyszer ártatlan vagy, hogy vihetnének el? EZ TÉVEDÉS! Már vonszolnak a gallérodnál fogva, de te még mindig azt hajtogatod magadban: „Ez tévedés! Kivizsgálják kieresztenek.” Tömegesen ültetnek le másokat, ez is őrültség, de mindenkinek az életében lehetnek homályos foltok: „Ki tudja, talán ez mégis csak…” De hogy te! te aztán egész biztos, hogy ártatlan vagy! Még mindig olyan intézménynek hiszed a Szerveket, amelyre érvényesek az emberi-logikai törvények: kivizsgálják kieresztenek.

S ha így van, miért kellene menekülnöd? S hogy gondolhatnál ellenállásra? Hisz csak rontanál a helyzeteden, csak akadályoznád, hogy rájöjjenek a tévedésükre! Nem hogy ellenállnál, inkább lábujjhegyen mégy le a lépcsőn, ahogy kívánják tőled, hogy meg ne hallják a szomszédok.[4]