„az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban” Már olvasható Bartis Attila A vége c. új kötete.
Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni. (Kemény István)
Bartis Attila: A vége
Részlet a regényből
Ezerkilencszázhatvannyolc augusztusában egy éjjel kimentem a Városligetbe. Nem tudom, miért. Nem volt szokásom éjjel sétálni. A Ligetet különben sem szeretem, ha letérek a főallékról, még nappal is eltévedek néha, pedig nem egy labirintus. Arrafele mentem, amerre a régi Műcsarnok van. Bár most már nem így hívják, már csak sima kiállítóterem, néha pedig még az se. Akkor épp szobrászműtermek voltak benne.
A fasoron részegek randalíroztak, szinte visszafordultam. Aztán inkább átmentem a túloldalra. Éjfél már elmúlt, azt hittem, egy lélek nem lesz a Ligetben. A csarnok lépcsőjét befejezetlen szobrok vették körbe, sötétek voltak, mint az árnyék. Az egyik pinceablakból fény szűrődött ki. Valami hörgött. Továbbsiettem. Hátul a kőtörmelékek között az épület falának dőlve egy pár szeretkezett.
