„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta, vagy egy kicsit eloldalazzak mellette.” Robert Capa, a fotótörténet egyik legjelentősebb haditudósítója 70 éve, 1954. május 25-én egy taposóaknára lépve halt meg az indokínai háborúban. Robert Capa mindössze 41 évet élt.
„A nevét a legelsők, a legjobbak között jegyzi az egyetemes fotótörténet. Az öt harcmezőt megjárt haditudósító tragikusan rövid élete során is maradandót alkotott: a frontokon és a hátországokban készült fotóival iskolát teremtett, megújította a fotóriporteri munkát. A háborút, a harcokat, a katonákat a lövészárokban vagy éppen a hátország mindennapjait a résztvevő megfigyelő pozíciójából fényképezte, határtalan együttérzéssel. Ott volt a katonákkal, ott volt az események közepén és a halál közvetlen közelében dokumentálta a történteket. Ezzel a közelséggel, ezzel a részvétellel alkotta újra a háborús fotográfia műfaját. Erről szól sokat idézett híres mondása is: »Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel«.
Robert Capa jelentős hatást gyakorolt a fotóriporteri szakmára és a háborús fotózásra. Képei és munkássága nemzedékek sorának nyújtott és nyújt inspirációt. A Capa által megtestesített etikai elvek és elhivatottsága azóta is fontos alappillérei a fotóriporteri szakmának.” (Robert Capa Központ)
Robert Capa 1913. október 22-én Friedmann Endre Ernő néven született egy budapesti zsidó polgárcsaládban. Gimnazistaként újságírónak készült, s kapcsolatba került Kassák Lajossal és annak avantgárd, baloldali körével. Amikor egy tüntetés után letartóztatták, csak azzal a feltétellel engedték szabadon, hogy érettségi után elhagyja az országot.
1931-től Berlinben tanult újságírást, de miután a gazdasági válság tönkretette szülei cégét, már csak nyomorgott. A Dephot (Deutscher Photodienst) fotóügynökségnél lett kifutófiú, majd labormunkás, idővel tehetségét felismerve riporteri megbízatásokat kapott, így készített emlékezetes képet Trockijról Dániában. Majdnem egész pályafutása során egy kisfilmes Leicával fotózott, a vaku használatát csak a második világháború után tanulta meg.
Az 1933-as náci hatalomátvétel után Párizsba ment, ahol még nagyobb nyomorban élt, de sármja és tehetsége révén sikerült a felszínen maradnia.
Gerda Taro és Robert Capa kitalálták egymás életét
1934-ben nagy feltűnést keltő fotóriportot készített a francia igazgatás alatt álló Saar-vidéken a Vu magazinnak, a siker nyomán hamarosan több képes magazin, így az amerikai Time és a brit Illustrated London News számára dolgozhatott.
A kezdetben használt André Fridmann név helyett ekkoriban vette fel a Robert Capa művésznevet, mert a gimnáziumban cápának becézték, de talán azért is, mert ez hasonlított a filmrendező Frank Capra nevére. Az ifjú Gerta Pohorylle-t (később Gerda Taro) lenyűgözte a fiatal fotós önfejűsége, akire viszont a nő független szelleme hatott. Barátnőjével azt terjesztették, hogy Capa gazdag amerikai fotós, és műveiket az ő munkáiként adták el.
A pár 1936-ban, a polgárháború kitörése után Spanyolországba ment, ahol a nőt 1937 nyarán egy tank halálra gázolta. Robert Capa és Gerda Taro a spanyol polgárháború leghíresebb vizuális krónikásai lettek. Együtt megváltoztatták a háborús fotózás és a hadifotós életmód természetét, feltalálva a formát, ami a mai napig jellemzi a szakmát.
Gerda halála minden korabeli beszámoló szerint mélyen megrázta, hangsúlyozta A tetten ért halál című könyvének szerkesztője, Cinthya Young. Két éve dolgoztak együtt, olykor együtt is éltek – két fotóriporter, az első, nagy nemzedék képviselői: azok közé tartoztak, akik közvetlenül a frontról tudósítva maguk is harcoltak – nem véletlenül tekintik sokan a spanyol polgárháborút egyben a történelem első médiaháborújának. Capa és Taro különleges, modern kapcsolatban álltak egymással, kölcsönösen tiszteletben tartották egymás szabadságát.
Capa 1936. szeptember 5-én készítette a fotótörténet egyik leghíresebb képét, A milicista halálát, amely azt a pillanatot örökíti meg, amikor a fegyverét elejtő köztársasági katonát eltalálja a halálos lövedék. A fotó, amelynek valódiságát, esetleges direkt beállítását időről időre azóta is vitatják, azonnal világhírűvé tette készítőjét. Vitathatatlan, hogy ma ez minden idők egyik legismertebb háborús fotója.
Capát a világ legnagyobb háborús fotósának nevezték, ő pedig hatalmas kockázatokat vállalva gyarapította saját legendáját, hitvallása így szólt:
„Ha a kép nem elég jó, nem voltál elég közel.”
1938-ban a japán–kínai háborúból tudósított, a második világháború alatt az amerikai Life magazin haditudósítójaként járta be az észak-afrikai és az olaszországi hadszínteret, fotózott a lebombázott Londonban, gépével ott volt Párizs felszabadulásánál és Berlin elesténél. Részt vett 1944. június 6-án a normandiai partraszállásban, méghozzá a leghevesebb harcokat hozó Omaha Beach partszakaszon, még halálhírét is jelentették a hírügynökségek. A nap folyamán négy tekercset fotózott el, de a filmet előhívás közben tönkretették, a 106-ból így mindössze 11 szemcsés, ikonikussá vált képe (a Káprázatos tizenegy) maradt használható.
„Ebben a háborúban senki sehol nincs biztonságban. A nők a háttérben maradnak, de a halál, az égből jövő, leleményes halál rájuk talál. Otthon. A fronton a férfiak szorongva nézik a vonalakon átrepülő bombázókat, mert tudják, hogy azok sem élveznek védelmet, akik nem harcolnak; ezt jelenti a totális hadviselés.” (Robert Capa: A tetten ért halál)
Ma sem tudni, Capa szándékosan „mozdította be” gépét, vagy a laborhiba a felelős az elmosódott fotókért, a világ számára mindenesetre ezek jelentették és jelentik a D-napot, Steven Spielberget is ezek ihlették a Ryan közlegény megmentése című film rendezésekor. Capa fotóin a háború által okozott szenvedéseket nem véres jelenetekkel, hanem tekintetek és pillantások megörökítésével érzékeltette, az emberek, a katonák hétköznapjait emelte ki.
Capa, a haditudósító és Capa, a bohém
A háború után megkapta az amerikai állampolgárságot. 1947-ben a francia Henri Cartier-Bressonnal, a lengyel–amerikai David Seymourral és az angol George Rodgerrel megalapította a Magnum fotóügynökséget, amely a szabadúszó–független fényképészek első közös nemzetközi szerve lett.
„Adj egy fényképet, és én felépítem belőle a világot.”
Ha a cég pénzzavarba került, Capa kiment a lóversenyre, ahol nemcsak jó tippeket kapott, de szerencséje is volt, így oldotta meg a likviditási gondokat. A Magnum égisze alatt művészbarátairól, a hétköznapi életről készített sorozatai is megjelentek. 1948-ban hazajött Magyarországra, de letelepedni nem akart, s riportot készített egykori hazájáról.
A rendkívül sármos Capa bohém, kártyás, jó ivócimbora, a pezsgő és a szép nők barátja, igazi világpolgár volt, akinek még kedvenc szállodája sem volt. A legenda szerint a felszabadított Párizsba a francia csapatokat megelőzve, spanyol tankon érkezett és első útja a Ritz szállóba vezetett, ahol a legjobb pezsgőt és szobát kapta.
„Szorgosan kérdezgettem őket, hol a háború. Mindnyájan a legközelebbi dzsebel felé mutogattak. Illetve akik a vádiban voltak, a dzsebelre mutattak, akik a dzsebelen ásták be magukat, a vádi felé.
Végül az utolsó és legmagasabb domb tetején vagy ötven pihenő harcosba botlottam, akik a tartalék konzervjeiket melegítették fel éppen. Az arcukról teljességgel hiányzott minden lelkesedés. Megkerestem a hadnagyukat, és megkérdeztem, merrefelé lövöldöznek. – Tudja a franc – felelte. – Csak annyit tudok, hogy az én szakaszom van a frontvonal élén.” (Robert Capa: Kissé elmosódva)
Barátai között tudhatta egyebek között John Steinbecket, Ernest Hemingwayt és Pablo Picassót, szenvedélyes titkos viszony fűzte a színésznő Ingrid Bergmanhoz.
1947-ben John Steinbeckkel a Szovjetunióban járt és hetven fotót készített a vasfüggönyön túl. Jártak Moszkvában és Sztálingrádban, Ukrajnában, Grúziában és a Fekete-tengernél. A „nagy másik oldal” – így nevezte el Steinbeck azt, amit láttak, és írásban-képekben megörökítettek: az orosz férfiak és nők dolgos hétköznapjait. Az 1947 júliusa és szeptembere közt lezajlott utazást megörökítő Orosz napló sajátos módon ötvözi az amerikai író együttérzéssel és humorral lejegyzett, remek megfigyeléseit Capa nagyszerű fotóriporteri teljesítményével. Azt a korszakot ragadja meg, amikor a második világháború után két évvel lassan magára talál és talpra áll a nép a súlyos harcok sújtotta, hatalmas Szovjetunióban.
Tudósított az 1948-as izraeli államalapításról is. Irwin Shaw és Robert Capa 1949-ben találkoztak Izraelben, és együtt utazták be az országot. Nem a hagyományos író-fotós felállásban dolgoztak, egymástól függetlenül igyekeztek érzékeltetni az ősi szent föld újjászületésével felmerülő ígéreteket és nehézségeket.
Majd az első indokínai háborúról is beszámolt képeivel. Itt érte a halál: 1954. május 25-én a Vörös folyó deltájában, Thai Binhben a legjobb beállítást keresve aknára lépett. Sírja a New York állambeli Amawalk Hill temetőben található.
Capa öt háborúban fotózott, de azt mondta, szeretné, ha névjegyén ez állna:
„Robert Capa, munka nélküli haditudósító”.
Öccse, Cornell Capa (Friedmann Kornél) szintén fotós volt, akinek felesége, Edith Schwartz Capa jelentősen hozzájárult a Capa-anyag rendezéséhez és a New York-i Nemzetközi Fényképészeti Központ (International Center of Photography) 1974-es létrehozásához.
Robert Capa hagyatékából 2008-ban több mint ezerdarabos gyűjteményt vásárolt a Magyar Nemzeti Múzeum. Születésének centenáriumán, 2013-ban nyílt meg Budapesten a róla elnevezett kortárs fotográfiai központ, amely 2014-ben Capa nevét viselő nagydíjat alapított. Ugyancsak 2013-ban Eduardo Rossoff mexikói rendező filmet forgatott a legendás fotósról, idehaza érmét és bélyeget bocsátottak ki tiszteletére és felavatták emléktábláját egykori V. kerületi, Városház utcai lakóhelyének falán. A Capa-központban idén júniustól tekinthető meg Robert Capa, a tudósító címmel a munkásságának szentelt első állandó életműkiállítás.
Eredeti felvétel Robert Capa hangjával
2013-ban előkerült egy exkluzív hangfelvétel, amelyen az utókor először hallhatta Robert Capa hangját. A fotótörténet egyik legjelentősebb magyar származású haditudósítójával 1947-ben készítettek interjút.
Capa, akit a műsorvezetők Bobnak szólítanak – az életrajzáról megjelent kritikákról, a Szovjetunióban John Steinbeckkel tett utazásáról, az egyik leghíresebb képéről, a spanyol polgárháborúban 1936-ban készült A milicista haláláról és a póker iránti szenvedélyéről beszél.
Elmondja azt is, hogyan és miért változtatott nevet, és hogy mennyire megrázta egy amerikai katona halála, aki tőle három méterre vesztette életét 1945. április 18-án Lipcsében.
Az interjú ide kattintva hallgatható meg.
