„Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban / Ősbozót regélte, fehér éjszakában / Ingó holdsugárnak.” Ezen a héten a 146 éve született Kaffka Margit gyönyörű versét ajánljuk.
Kaffka Margit műveiben a színek, fények és finom hangulatok mellett mindig jelen van az emberi lélek nyugtalansága is. Verseiben a szépség és a melankólia, a remény és a belső vívódás egyszerre van jelen. Különös érzékenységgel ragadják meg a külső világ és a belső történések rezdüléseit, miközben korának változó társadalmi és emberi viszonyaira is érzékenyen reflektálnak. Nehéz életútja ellenére rendkívüli alkotóerővel dolgozott, és mindvégig hű maradt ahhoz a szellemi megújuláshoz, amelyet a Nyugat nemzedéke és Ady Endre képviselt.
„Bizonyos, hogy Kaffka Margit is verseiben hiszi magát legjobbnak, legélőbbnek, hiszen ez már régi dal – írja Ady Endre 1918-ban. Majd így folytatja: – Imádja őket s érzem a régi versei elé állított első, vallomásos sorokban a nagy szomorúságot. Miért nem láthatja mindahányat együtt, kik tizenöt év óta vettek szárnyaló életet tőle? – de ő »szűzzé sírta szívét« és boldog.”
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban és 1918. december 1-jén hunyt el Budapesten.
KAFFKA MARGIT: LEGENDA
Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban
Ősbozót regélte, fehér éjszakában
Ingó holdsugárnak.
Parti szél hallgatta, röptiben elkapta,
Ingatta-lengette, valahol elhagyta,
Mikor belefáradt.
– Sugaras hajnalán az öreg világnak,
Mikor ifjú földén még istenek jártak
És virult az Éden,
Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa,
Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva
Az öröm kertjében.
Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem,
Áldással megáldom, malaszttal tetézem,
Oly igaz, mint élek.
Lelket csókolok rá. Leszen a termése
Élő csodagyümölcs, osztályosa, része
Szívem melegének.
És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott,
Ott terem a másik, az ősgonosz Átok,
A sötétség atyja.
Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen
A sok érző lelket elmetszi középen
S otthagyja kacagva.
Hogy a hajnali szél a lombot megrázta,
Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, –
Viharos pusztákba.
Hangos lett az Éden fájdalmak jajától,
Félszív a felétől messze került, távol
S lett elhagyott, árva.
Azóta mindmáig nem szűnt el az átok,
A vihar még egyre járja a világot –
És bár ázva-fázva, –
Csupa gyászos lélek temetné a gyászát,
Csupa társtalan szív keresi a társát,
Sohasem találja.
Olykor némelyikünk ujjongva fölérez:
Véletlenül illik néha fél a félhez,
Találomra épen,
De valami mindig hiányzik belőle,
Fölébredünk tőle. A mi álmunk dőre,
Messze van az Éden!
(1903)
