„Most nekem már menni kell. / Kivilágított termekbe sietve nyitni, / Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.” 105 éve, 1918. december 1-jén halt meg Kaffka Margit író, költő, a Nyugat első nemzedékének egyik legjellegzetesebb képviselője, akit nemcsak Ady Endre, de Móricz, Babits és Kosztolányi is sokra becsült.
„1918 december elsején délután az Akadémiában tartottuk a Vörösmarty-akadémia alakuló ülését. Már együtt voltunk mind, mikor közénk lépett Hatvany Lajos, magából kikelve, sápadtan és felindult hangon közölte velünk: most kaptam a hírt, hogy Kaffka Margit meghalt. Az ember életében ritkán adódik alkalom, hogy egy pillanat tragikus súlyát teljesen átérezze. Kaffka Margit halálhírét hallani e pillanatok egyike volt.” (Schöpflin Aladár: Kaffka Margit most tíz éve halt meg, Nyugat, 1928)
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban, ahol apja ügyvéd és vármegyei főügyész volt, anyja elszegényedett nemesi családból származott. Apja, Kaffka Gyula ügyvéd, vármegyei főügyész hatéves korában meghalt, családjuk nehéz anyagi helyzetbe került. Anyja, az elszegényedett nemesi családból származó Uray Margit a szatmári irgalmas nővérek zárdájába küldte tanulni, ott szerzett tanítónői oklevelet 1898-ban, majd egy évig a miskolci irgalmas nővérek zárdájában tanított.
1899-ben beiratkozott az Erzsébet Nőiskolába, ahol 1902-ben szerzett polgári iskolai tanári oklevelet, és a miskolci polgári leányiskola tanára lett. 1905-ben feleségül ment Frőlich Brúnó erdőmérnökhöz, akitől egy évvel később megszületett László nevű kisfia. 1906-ban született László fia. 1907-ben családjával Budapestre költözött, és előbb az újpesti, majd 1911-től 1915-ig az angyalföldi Üteg utcai polgári leányiskolában tanított.
A fővárosban bekerült az irodalmi körökbe, hamarosan a legrangosabb folyóirat, a Nyugat is szerzői közé fogadta.
Ady: Örüljünk Kaffka Margitnak
Az írással még tanítóképzős korában „eljegyezte magát”, a századforduló költészete, Kiss József, Heltai Jenő, Makai Emil művei hatottak rá elsősorban.
Kaffka Margit Tán zsoltárok elé című verséről Ady így ír: „Gyönyörű: nem cáfol meg talán egészen engem, de gyönyörű s költő tud ilyen sorokat írni, aki bűvös rhétor is. És Kaffka Margit könyve nagyon szép könyv, történet, szomorúság, lemondásos hit a boldogságban: művészet.
Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva-adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé.”
KAFFKA MARGIT: TÁN ZSOLTÁROK ELÉ
Egytájban a halál értem izengetett.
Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, –
S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,
Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. –
Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett
Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén
Vigyáztam a szívemet százszor is én:
Bírok-e? – Várok-e? – Félek?
És elvégeztem, hogy maradok: élek.
Most nekem már menni kell.
Kivilágított termekbe sietve nyitni,
Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.
S hol két szempár sugara egymásba tüzell,
Közöttük haladni el.
Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,
Ismerős párok, tilosba-járók.
– Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?
Erős-e ellened Élet, a vértem?
(Pedig jobb volna, tudom,
Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.
Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet
És megbékélni, bizony!)
Eljön-e az Úr majd, ha hívom? –
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely csak kitárul se adva, se kérve, –
Lehajthatom-é egyszer fejemet?
Feszült lelkem belesimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?
(1912)
Verseit, amelyekben – szakítva a konvenciókkal – a hétköznapi lét apró mozzanatait, rezdüléseit szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel jelenítette meg, több folyóirat is közölte. Első verseskötete 1903-ban jelent meg Versek címmel, s ekkoriban már prózai műveket, novellákat is írt.
Megromlott házassága 1910-ben válással végződött, felejteni Párizsba, majd Rómába utazott. Ebben a válságos időszakban született meg két legjelentősebb regénye, a Színek és évek, valamint a Mária évei. A Színek és évek egy gazdag lelkiéletű, de körülményei folytán mindig megalkuvásra kényszerülő asszony történetén keresztül a dzsentri világ széthullását mutatta be, a Mária éveiben azonban már az önálló utat járó asszony tragédiáját ábrázolta
1914 fontos esztendő volt életében: megismerkedett Balázs Béla író, filmesztéta öccsével, Bauer Ervin orvos-biológussal, akihez még ebben az évben feleségül ment, és ugyanekkor jelent meg az Állomások című regénye is, amelynek női főhősei már a férfiakéval egyenrangú, teljes, alkotó életet élhetnek.
Az első világháború kitörése után végleg szakított a tanári pályával, s csak az irodalomnak szentelte magát. A háború felháborította és elborzasztotta, érzéseinek kezdetben pacifista, majd egyre forradalmibb hangú verseiben adott hangot. A háborút saját bőrén is megtapasztalta: 1915-ben férjét a temesvári kórházba rendelték szolgálatra, ettől kezdve kétlaki életet élt, Budapest és Temesvár között ingázott. Közben újabb regényt írt Hangyaboly címmel, amelyben a zárdában töltött gyermekéveit elevenítette fel, ebből 1971-ben Fábri Zoltán rendezett nagysikerű filmet.
Életének utolsó időszakában publicisztikai munkássága is kiteljesedett, írásainak nagy részét a Pesti Napló közölte. 1918-ban több kötete is megjelent: Az élet útján címmel verseinek, A révnél címmel pedig novelláinak gyűjteménye. Ebben az évben a Vörösmarty Akadémia is tagjai sorába fogadta.
Október végén még lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat, de egy hónappal később az egész Európán végigsöprő spanyolnáthában fiával együtt ő is megbetegedett. Kórházba szállították, ahol 1918. december 1-jén meghalt, fia csak egy nappal élte túl.
1918-as verseskötetéről Ady írt a Nyugatnak kritikát, amelyben „gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költőnőnek” nevezte Kaffka Margitot.
