„Az élet nem racionális folyamat. Nagyobb csoda, hogy a világon vagyunk, mint az, hogy esetleg a túlvilágon is vagyunk, és nagyobb csoda az, hogy az embernek egyáltalán orra van, mintha az orra helyén, mondjuk villanylámpa világítana.” 140 éve, 1885. március 29-én született Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja.
„Van e magasztosabb, mint nagyszerűen élni, döntően, férfiasan határozni és főleg tenni? Alig hiszem. Legfeljebb egy: lemondani egy esetleges boldogságról homlokunk magasba emelhetéseért. Az életet alkotni kell, feltornyozni, az égig rakni, de sohasem szabad foltozni a multakkal, melyek már fel nem támaszthatók. S végre, ha nem tudunk alkotni, tehetünk egy utolsót és egyetlen nagyot, a mi méltó az emberre, az Emberre, ki gondolkodik és fönnen érez: az öngyilkosságot, az érdek nélküli, szabad elhatározásból elkövetett, transcedentans [!] jellegű elmúlás előhívását.
Addig a borzasztó napig, vagy éjig élni akarok, úgy mint a hogy egy nemes, derék, eltévedt s mindenekfölött szerencsétlen férfinak élni joga és kötelessége.” (Kosztolányi Dezső levele Juhász Gyulának)
Szabadkán született. Nagy kultúrájú értelmiségi családból származott, édesanyja révén unokatestvére volt a szintén jeles író Csáth Géza. A gimnáziumot Szabadkán kezdte, Szegeden folytatta, majd magánúton érettségizett, tizenhat éves korában már versét közölte a Budapesti Napló.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SORSUNK
Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
minden egyes ősszel lassan hervadozva
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
s édes a lemondás: az élet torz-arcát
redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
vérezve vesződünk viharzajos tusán,
míg végre a halál karján elalélunk
s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
Leteper a földre dühös küzdelemmel,
vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
A temető minden kövére az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva!
(1901-1902)
1903-tól a pesti egyetem hallgatója volt magyar-német szakon, és a Négyesy László professzor által vezetett stílusgyakorlatok résztvevőjeként itt kötött barátságot Babits Mihállyal és Juhász Gyulával.
Rövid ideig a bécsi egyetemen tanult, majd a Bácskai Hírlap munkatársa lett. 1905-ben otthagyta az egyetemet, a Pesti Naplónak írt cikkeket. 1907-ben jelent meg első verseskötete, a Négy fal között, amelyet a kritika lelkesen üdvözölt, Ady viszont nem, ezért Kosztolányi megírta Az írástudatlanok árulása című, sok vihart kavart pamfletjét.
1908-tól, a Nyugat indulásától a lap állandó szerzője volt. 1910-ben jelent meg A szegény kisgyermek panaszai című versciklusa, amely igazi sikert hozott számára. Ekkor ismerkedett meg Harmos Ilona színésznővel (akit Görög Ilonának nevezett el), akit feleségül is vett. A házasság nem gátolta a költőt, hogy más nőkkel folytasson szerelmi viszonyt, sőt rendszeresen kereste a pénzért megvásárolható nők kegyeit is.
1919-ben az első napokban támogatta a Tanácsköztársaságot, ám a bukás után az Új Nemzedék című lap Pardon rovatába írt vitatható értékű cikkeket.
Egy ideig Szabó Dezső oldalán részt vállalt az írószövetség munkájában, de viszonyuk megromlott, és Kosztolányi a Nero, a véres költő című regényében Néró alakjában állítólag Szabót írta meg. A regény német kiadásához Thomas Mann írt előszót, akivel a költő jó kapcsolatban volt.
1926. március 26-án írta Kosztolányi Árpád fiának, Dezsőnek azt a köszöntő levelet, melyben szinte poétikus szépséggel foglalja össze születésének körülményeit. ”
Március 29-e – írja a többi között – 1885-ben, mikor születtél, éppen virágvasárnapra esett. Szép, enyhe, verőfényes tavaszi nap volt. Vidáman, reményekkel telten állottunk az ágy körül, melynek párnái között aludtad első édes álmodat. Anyai nagynéném, özv. Mukics Mátyásné, született Kádár Rebeka (a jó Rébi néni), mikor téged bepólyázottan karjaira vett, így szólott: »szép és jeles napon született, híres ember lesz belőle«.” A Kosztolányi és a Brenner család is szívósan őrizte és gyakran idézte hagyományait.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TÜKÖR
Hatalmas tükröt cepel a járdán két hordár.
Én mindig csodálkozom azokon, akik így merik vitetni a tükrüket. Nem félnek attól, hogy eltörik?
Másrészt baljós dolog kihozni az utcára. A tükör szigorúan házibútor, családi holmi. Itt olyan idegen, mint a hálószobában, közvetlenül az ágy előtt egy villamosmegálló.
Igaz, hogy szép. Amint belekacag a nap arany kacajjal, a tükör visszakacag, ezüst kacajjal. Benne van a hiú csillag, szőke démonhajával, az ég, idilli kékségével, bárányfelhőivel, az egész tavasz.
Olyan fénycsóvákat szór, olyan hosszú rakétákat ereget, hogy káprázom s kénytelen vagyok eltakarni a szemem. Megsokszorozza a kikeletet, akár egy akkumulátor.
De a földet is tükrözi, az aszfaltot és szemetet. A budapesti házak öntelten szemlélik magukat fényes lapján s nagyzási hóbortba esnek, pillanatra azt képzelik, hogy velencei palazzok, a tengerben vesznek lábvizet, az mosdatja piszkos, podagrás lábukat.
Villamos rohan rajta. Ki látott villamost tükörben?
Ezenkívül emberek is bepillantanak. Manapság ez takarékosság. Ingyen van.
Érdekes, hogy mindenki elveszti természetességét e mesebeli varázsló láttán. A járókelők összehúzzák szájukat, illegnek, játszanak, a nők oldalt bandzsítanak, a férfiak kissé őszintébben bámulják arcukat. Némelyik visszaélve a vendégjoggal, megigazítja nyakkendőjét, sőt fésülködik is. Pimaszság. Valaki az orrát fújja és nézi, hogy fújja az orrát. Azt hiszem, ezt még tükörből sohase látta. Egy kutya is megjelenik. Végre megtudja, hogy kicsoda. Bemutatkozik önmagának.
A tulajdonos helytelenül cselekedett, hogy nem takartatta le lepellel. Ősi babona szerint a halottak, kik meglátják magukat a tükörben, visszajönnek. Ezért a gyászházaknál mindig le is borítják. De az élőktől még jobban kell félni. Rettenetes lenne, ha ez a sok tárgy és ember éjszaka egyszerre kilépne és körülvenné őt, ki a tükröt ily könnyelműen sétáltatja. Mielőtt fölakasztja, mindenesetre szappanos vízzel kell majd lemosni, hogy eltüntesse róla az utca mocskos emlékeit.
Azon tépelődöm, mennyi egy tükör teherbíró képessége. Eddig belenézhettek ezren, kétezren. Mindennek van határa s félek, hogy a tükörnek megárt ennyi munka.
Alighogy erre gondolok, látom, hogy a tükör egyszerre meghasad. Esküszöm, így történt. Közepén vékony vonalka nyilalt végig. Megrepedt a tükör szíve.
Mi okozhatta ezt? A titokzatos erő, mely minden tükörben ott rejlik? A fájdalom, hogy így meghurcolták, idegen életek között, mindenki prédájául? Vagy az a jelentéktelen, említésre sem érdemes körülmény, hogy a két hordár az egyik sarkon kicsit, nagyon kicsit leejtette?
Nem tudom.
(1924 márc. 30.)
A húszas évek a prózaíró Kosztolányi kibontakozásának időszaka volt, megjelent a húga alakját megidéző Pacsirta, az Aranysárkány, majd az Édes Anna, mindhárom regényből később nagy sikerű film is készült.
A prózaírás mellett anyanyelvünk művelésében is jelentős szerepet játszott, legtöbben talán a tíz legszebb magyar szóról szóló összeállítását ismerjük.
„Már régóta haragszik, méltatlankodik azon, hogy a tollforgatók egy része, főképpen a sajtó hasábjain, bitangul bánik a magyar nyelvvel. Amíg magyarul beszélünk, addig él a magyarság – hirdeti ő is a Nyelvében él a nemzet igéjét. Addig nincs hatalma felettünk senki idegennek. „A nemzet akkor hal meg igazén, ha feladja nyelvét, nem akkor, amikor a határát adja fel. A határokat vissza lehet szerezni, a nyelvet soha.” – mondogatja.
Izzó, céltudatos hazafiassággal félti a nyelvpiszoktól (ez az ő szava) a veszélyben lévő magyar nyelvet. Bámulatosan tisztán lát és okos. Óriási képzelőereje ellenére nem képzelődő. Amikor a magyar nyelv keresztes lovagjává szegődik, nem holmi délibábos, eszményi kincset akar védelmezni.
Képzelőereje a nemzeti életet fenyegető valóságos veszély ellen áll munkába.” (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső)
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjává és a Magyar PEN Club elnökévé választották. 1933-ban jelent meg az Esti Kornél című műve, amelynek főhőse a szerző alteregója. A művet Babits kedvezőtlenül fogadta, és ez barátságuk megszakadásához vezetett. Ebben az évben Kosztolányi felfedezte magán a gégerák tüneteit, ettől kezdve írásainak fontos és sokatmondó jelképe lett „a halál vad aether-szaga”.
„Jaj, Istenem, mennyire nem ismernek engem – a művészetem sem – és mennyire fáj nekem, hogy egykor komolyan vettem néhány elismerő szót, melyből az tetszett ki, mintha ismernének. Nem, ők nem értenek engem. Ők azt hiszik, hogy csaló vagyok, és hogy nem minden betűm a halál mélységéből sarjad, ők nem tudják, hogy az én virágaim gyökerükkel a sírokba nyúlnak.”
1935-ben, ötvenedik születésnapján a Nyugatban köszöntötték kortársai, és megjelent Számadás című kötete. Ekkor ismerkedett meg Radákovich Máriával, élete utolsó nagy szerelmével is. Radákovich Máriáról, a tízéves gyermekét nevelő anyáról sokáig szinte semmit nem tudtunk, noha Kosztolányi kész lett volna feladni a házasságát miatta, és úgy érezte, ez a szerelem még halálos betegségére is gyógyulást hozhat. Máriáról annyit tudunk, hogy Kosztolányi szerelmes volt belé, és írt hozzá egy verset, költői pályája egyik legjelentősebb darabját, a megcsalt Kosztolányiné pedig egy dühös levelet, amelyben „szerencsétlen, tájékozatlan lúd”-nak nevezte riválisát. Kosztolányi mindent fel akart adni a szerelem hevében – két verset írt neki, a Szeptemberi áhítat címűt is, amely – utóbb nyilvánvaló – a költői életmű egyik fő darabja lett.
Állapota egyre romlott, több műtéten esett át, 1936 elején Stockholmban is kezelték, de hangját teljesen elvesztette. 1936. november 3-án halt meg Budapesten.
