„Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös, erősködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítenénk – bizony csak felibe-harmadába teljesíti.” A huszadik század eleji magyar irodalmi megújulás legnagyobb nőírója, Kaffka Margit 145 éve született.
„Tudatos asszonyiság a Kaffkáé és tudatosan új értéket adó, épp szociális helyzetének, látása másféleségének és ábrázoló készsége különlegességének felismerésével. Vele szemben nem áll meg az a gyakran hangoztatott és a legtöbb nőíróval szemben megálló vád, hogy semmivel sem tudunk meg többet tőlük a nőről, mint a férfiírótól, s hogy a kép, melyet az életről, tehát a nőről is adnak, másolat: a férfiaktól tanulják.
Kaffka Margit azonban épp ennek a ténynek és asszonyiságnak fölismerése által jutott el saját művészetéig és művészete – különösen költészetére áll ez -saját formájáig.” (Radnóti Miklós: Kaffka Margit művészi fejlődése)
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban. Apja korán meghalt, anyja a szatmári irgalmas nővérek zárdájába küldte lányát tanulni. Itt szerzett tanítónői oklevelet, és egy évig a miskolci irgalmas nővérek zárdájában tanított. 1902-ben polgári iskolai tanári oklevelet kapott az Erzsébet Nőiskolán, s a miskolci polgári leányiskola tanára lett. 1905-ben feleségül ment Frőlich Brúnó erdőmérnökhöz, akitől egy évvel később megszületett László nevű fia.
„Mindazonáltal csupa csacsiság ez is mind! Hátha ez a mostani készen-levése, a megállás, szemlélet nyugodalma se egyéb, mint egy állomás?… Maholnap jöhet a nagy fűtő megint… egy jelre megindul zakatolva életmozdonya kereke… holnapután már ki tudja, hol, merre lesz megint újra nyakig benne valamiben?” (Kaffka Margit: Állomások)
KAFFKA MARGIT: VÁGYAK
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, – csokorba szedve mind, –
Ilyen a szívem is, – könnyű, vidám.
El innen csak! Sokadalomba vágyom,
Ahol repkednek balga kacajok,
Futószerelmek szállnak tüzes száryon. –
Nagy, halálos jókedvet adjatok!
Mulatni akarok!
És mégis, mégis, – e homályos zúgban,
Csillapító csendben jobb volna tán, –
Itt csak valami néma, tompa bú van
És béketűrő, mélységes magány – –
Jobb volna itt maradni minden este
S az éjszakán, míg jön a virradat
– Behúnyni a szemem és várni egyre
Az idő, az idő míg elhalad
És betemeti azt a holt nyarat.
(1902)
Az írással még tanítóképzős korában „eljegyezte magát”, a századforduló költészete, főként Kiss József, Heltai Jenő, Makai Emil művei hatottak rá. Verseit, amelyekben – szakítva a konvenciókkal – a hétköznapi lét apró mozzanatait, rezdüléseit szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel jelenítette meg, több folyóirat, A Hét, a Jövendő és a Magyar Géniusz is közölte. Első verseskötete 1903-ban jelent meg Versek címmel, ekkoriban már prózai műveket, novellákat is írt.
1907-ben Budapestre költöztek, az írónő előbb az újpesti, majd az angyalföldi polgári leányiskolában tanított. Pesten bekerült az irodalmi körökbe, s hamarosan a legrangosabb folyóirat, a Nyugat is szerzői közé fogadta. Költői világa, gondolkodásmódja, irodalompolitikai nézetei Adyéhoz álltak közel, és e szellemi kapcsolódásból idővel mély barátság szövődött.
Házassága megromlott, 1910-ben elvált férjétől, és hogy a válás viharait feledje, Párizsba, majd Rómába utazott. Ebben a válságos időszakban született meg két legjelentősebb regénye, a Színek és évek, valamint a Mária évei.
„A fejlődő társadalmi rend asszonyideálja nem is lesz már a régi, becézett és kitartott bábu, akit a férje a térdén ringat, és örökös kiskorúságban hagy. Független, erős, küzdésre képes asszonyok kora következik, akik erősen megtudnak állni a bajban is, felelősek önmagukért és azokért, akiket a természet rájuk bízott mint anyákra. Régen, amikor minden bőven megtermett a ház körül, és az egyszerűbb háztartás több női munkaerőt kívánt: elmaradhatott, holtig ott lézenghetett egy-egy családban valami férjetlen vagy elözvegyült női rokon. De most vége annak már. Már mindenki a maga ura, de maga lábán is kénytelen járni.” (Kaffka Margit: Színek és évek)
1914 fontos esztendő életében: megismerkedett Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvos-biológussal, akihez még ebben az évben feleségül ment. Ugyanekkor jelent meg az Állomások című regénye is, amelynek női főhősei már a férfiakéval egyenrangú, teljes alkotó életet élhetnek.
„Körülbelül Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igazi művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyiságának teljes megőrzésével.” „…korunk magyar irodalmának legelső sorában áll, nagyon kevesedmagával, és minden kor magyar asszonyai között a legnagyobb tehetség, a leggazdagabb elme.” (Schöpflin Aladár)
Az első világháború kitörése után végleg szakított a tanári pályával. A háború feldúlta és elborzasztotta, érzéseinek kezdetben pacifista, majd egyre forradalmibb verseiben adott hangot. 1915-ben férjét a temesvári kórházba rendelték szolgálatra, ettől kezdve Budapest és Temesvár között ingázott. Közben újabb regényt írt, Hangyaboly címmel, zárdában töltött gyermekéveit elevenítette fel. (A műből 1971-ben Fábri Zoltán rendezett nagysikerű filmet.)
„Milyen lesz, ami hátravan még, – az öregség, – vajon? És csakugyan az következik most már? Érzés dolga csak! Az embertől nem múlik el semmi valójában, ő marad el a dolgoktól! Nagyjában egy harminchat éves embernek, sőt asszonynak, ugyanazok a lehetőségei vannak munkára, szereplésre, eredményekre, – még a szerelemre is, mint húsz éves korában; azon múlik, hogy nem tudnak ezek olyan kíváncsiságot kelteni, úgy hatni, éleszteni, mint „legelső-korukban. Mikor még vadonatúj volt a világ!…”
HAJNALI RITMUSOK
(részlet)
1912. május 23.
Éber mámorú hajnal. A magyar Avenue-n még villanyfény-kábulat.
Az éjjeli pincér lankad már, de friss kávé zamata páráz.
A liget fölött kéken és sárgán – – oly különösen hasad egy felleg.
– Jönnek a liget felől nagy, csukott, suta batárok,
Hurcolva a csók-árút; parfőmmel locsolt szemetét a városi, éber éjnek,
– És jönnek munka-asztaloktól éjjeli dolgú hadak betűkatonái.
Fehér és fáradt és derűs-szép homlokukba felhőz a hajnal opálja,
És beidegezve agyuk még friss ötletre, szócsatára a nyugalom előtt.
– Én is idejöttem ma – nyitott kocsiban, éberen és fehéren e hajnallal;
(Nem álomtól bedagadt idegekkel, nem is vágy-játéktól ziláltan. Csak szomorún.)
És sohase hatott így elevenig bennem az emberi szó.
„Most már jönni fog robogva minden!” szól szembe velem egy ember,
Akit sohse láttam idáig és elfeledtem már a nevét.
„Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen – ővele vagy egyedül –, külön lenni, nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csodálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel – akkor arcul üti az ellenfelét… Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem, és játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel, s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. Ó, csak magamon kell kétségbeesni – csak magunkon.” (Kaffka Margit: Két nyár)
Életének utolsó időszakában publicisztikai munkássága is kiteljesedett, írásainak zömét a Pesti Napló közölte. 1918-ban több kötete is megjelent, a Vörösmarty Akadémia is tagjai sorába fogadta, októberben lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat.
November végén az egész Európán végigsöprő spanyolnáthában fiával együtt megbetegedett. Kórházba szállították, ahol 1918. december 1-jén meghalt, mindössze 38 éves volt, fia csak egy nappal élte túl.
„Mindmáig ő a legnagyobb magyar író-költő asszony: a Nyugat nagy nemzedékének első vonulatába tartozik, legjobb regényei a lélektani epika nagyszerű hazai példái, A lélek útjait nyomon követve a dzsentriosztály szükségszerű összeomlásának társadalomképét hagyta ránk. Úgy indult a nemesség és a polgárság felől, hogy eljutott a szocializmus vallásáig, amikor mielőbb művészi hitet tehetett volna, a járvány harmincnyolc éves korában elragadta.”
