„Szemem, a bágyadt, bús tükröző / (Áldott csoda ez!) sorsodba nézett, / És megtanulta, hogy tiszta szövétnek, / Betlehemcsillag, égi vezér… / – Áldjon meg Isten a két szememér!” Ezen a héten a 107 éve elhunyt Kaffka Margit gyönyörű versét ajánljuk.
A költészet nagyjai közül is a legérzékenyebb alkotók hajoltak meg előtte: pályatársai között nem akadt olyan, aki ne ismerte volna fel kivételes tehetségét. Verseiben a személyes átélés sosem könnyed gesztus: minden sor mögött kemény önfeltárás, vívódás és belső útkeresés áll. Prózájában is fel-felbukkannak életének motívumai, de költészetében tárul fel igazán lelkének legmélyebb, legtitkosabb rétege.
Életének nehézségei ellenére fáradhatatlanul alkotott. Lángoló lelkesedéssel kapcsolódott ahhoz a szellemi és művészeti megújuláshoz, amelyet a Nyugat köre és Ady Endre munkássága hirdetett. Legérettebb műveiben ennek a korszaknak a szellemisége teljesedik ki: versei egy nagy irodalmi átalakulás belső tanúságai.
„Szeretnék pár esztendőt még tűrhető egészségben megérni, kisfiamat nőni látni; néhány álommessziségnek vasúton nyomába szaladni: dúlásig lakni álmodhatóan pompás teliségű könyvesházakban; néhány kötelességnek érzett íráshoz szeretnék még magamban hitet; csak annyit, amennyi okvetlenül szükséges! Vajon ráérek-e mindezekre?” Ezeket a nosztalgiákkal teljes, szívszorító sorokat gyötrelmesen nehéz fiatalsága után s néhány évvel megrendítően korai halála előtt írta Kaffka Margit.
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban és 1918. december 1-jén hunyt el Budapesten.
KAFFKA MARGIT: A TE SZÍNED ELŐTT
Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
– Köszönöm neked a két kezemet!
Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
– Áldjon meg Isten a két szememér!
Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szívet bájolni nem tudó.
– Te megszerettél, – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.
Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!…
– Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem. –
Mert láttad sorsom: megszerettem.
Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kínáltad,
Szerelmed grálborát ajánltad.
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek;
Mindig „te színed előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!
(1915)
