Orvos, pszichiáter, író, tudománytörténész és szenvedélyes ismeretterjesztő volt egy személyben. Benedek Elek unokája, Benedek István életműve a magyar szellemi élet egyik legkülönlegesebb teljesítménye, amely három évtizeddel halála után is számos olvasót inspirál.
30 éve hunyt el Benedek István, a magyar kultúra és tudomány polihisztora
30 éve, 1996. június 9-én hunyt el Velencében Benedek István Széchenyi-díjas író, orvos, pszichiáter és tudományos ismeretterjesztő, a 20. századi magyar szellemi élet egyik legsokoldalúbb alakja. Életművében a gyógyítás, az irodalom, a művelődéstörténet és a tudomány népszerűsítése szorosan összekapcsolódott.
Benedek István 1915. január 17-én született Budapesten. A kultúra szeretetét családjából hozta: nagyapja Benedek Elek, a magyar meseirodalom legendás alakja, édesapja pedig Benedek Marcell irodalomtörténész és műfordító volt. Gyermekéveit a korabeli magyar irodalmi élet meghatározó személyiségei vették körül, így többek között Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Devecseri Gábor társaságában nőtt fel. Nem meglepő, hogy bátyjához, Benedek Andráshoz hasonlóan maga is az írás felé fordult: első publikációi már gyermekkorában megjelentek erdélyi lapokban.
Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, ahol 1940-ben szerzett orvosi diplomát. Orvosi pályafutása során a pszichiátria vált fő szakterületévé. Dolgozott a csepeli kórházban, majd a második világháborút követően a kolozsvári egyetem pszichológiai tanszékén tanított.
Később az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa lett, majd az intapusztai és simasági munkaterápiás intézet igazgatójaként a korszakban szokatlanul humánus szemléletet képviselt. Meggyőződése szerint a betegek gyógyulását a munka, a szabadság és az emberi méltóság tisztelete segítheti elő.
Az 1956-os forradalom utáni megtorlások őt sem kerülték el: rövid időre internálták Kistarcsára, ahova annak az orvosnak a közreműködésével internálták, aki az Intaházai Elmegyógyintézetben dolgozott, és a visszaemlékezések szerint nemcsak rendőrségi informátorként tevékenykedett, hanem Benedek István intézetigazgatói pozíciójára is pályázott.
1957 tavaszán megvásárolták a Vércse utca 24-ben rossz állapotban lévő házat. Az ingatlan Benedek Marcell író, fia, Benedek István, valamint Karinthy Gábor költő közös tulajdonába került. A vételt nagyrészt Karinthy Frigyes műveinek jogdíjbevételei, valamint Benedek Marcell támogatása tette lehetővé.
A ház különleges szellemi közösségnek adott otthont: Benedek István itt élt szüleivel és gyermekkori barátjával, a súlyos pszichés betegséggel küzdő Karinthy Gáborral, akit barátai gyakran „Fájdalomhercegként” emlegettek. Benedek Marcell 1969-ben bekövetkezett haláláig lakott itt, Karinthy Gábor 1974-ben hunyt el. A ház nevezetes lakói közül Benedek István élt a legtovább.
Később visszatérhetett az orvosi pályára, és hosszú éveken át pszichoterápiás szakrendelést vezetett Budapesten. Az 1970-es évektől egyre inkább az írásnak és az ismeretterjesztésnek szentelte idejét, rendszeresen szerepelt rádiós és televíziós műsorokban is.
Írói munkásságának egyik legismertebb darabja az 1957-ben megjelent Aranyketrec, amely saját pszichiátriai tapasztalataira építve mutatja be az elmegyógyintézetek világát. A könyv óriási sikert aratott, számos kiadást ért meg, és több nyelvre is lefordították.
Széles körű érdeklődését jól mutatja, hogy az önéletrajzi ihletésű családregénytől a tudománytörténeti esszén át az orvostudomány történetéig számos műfajban alkotott. A Csineva című családregényben saját gyökereit kutatta, A tudás útja a tudomány fejlődésének történetét járta körül, míg a Mandragóra és a Hügieia az orvoslás múltját dolgozta fel. Külön figyelmet szentelt az ősi gyógyító kultúráknak, a tibeti, mexikói és inka orvoslás hagyományainak is.
Munkásságában kiemelt helyet foglalt el a pszichológia és az emberi viselkedés kutatása. Az ösztönök működéséről, a bűnözés lélektanáról és a pszichiátria történetéről írt könyvei mellett foglalkozott Darwin tanításaival, valamint több jelentős történelmi és kulturális személyiség életével. Életrajzot írt többek között Jean-Jacques Rousseau-ról, Lamarckról, Gustave Courbet-ról, Ady Endréről és édesapjáról, Benedek Marcellről.
Nemcsak a tudomány, hanem a művészetek is közel álltak hozzá. Az impresszionizmus történetéről éppúgy írt könyvet, mint a francia felvilágosodás kulturális közegeiről. Útirajzai, irodalomtörténeti esszéi és szépirodalmi művei ugyancsak jelentős részét alkotják életművének.
1992-ben Szent-Györgyi Albert-díjjal és Széchenyi-díjjal ismerték el több évtizedes munkásságát, különösen a tudományos ismeretterjesztés területén végzett tevékenységéért.
Benedek István önmagát a reneszánsz ember eszményével azonosította. Egy alkalommal úgy fogalmazott: ideálja az „uomo universale”, aki minden iránt érdeklődik, és az „uomo dilettante”, aki örömét leli minden szépben és jóban. Ez a szemlélet egész életét végigkísérte.
Halálának harmincadik évfordulóján nemcsak az orvosra vagy az íróra emlékezhetünk, hanem arra a ritka tudós humanistára is, aki a tudás különböző területei között természetes könnyedséggel teremtett kapcsolatot, és aki egész életében a megismerés örömét közvetítette olvasói felé.
