„Kétségtelen, hogy nem lehet akármilyen lelkiállapotban akármit olvasni.” 135 éve, 1885. szeptember 22-én született Benedek Marcell Kossuth-díjas író, irodalomtörténész, műfordító. Édesapja Benedek Elek, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője.
135 éve, 1885. szeptember 22-én született Benedek Marcell Kossuth-díjas irodalomtörténész, műfordító. Édesapja Benedek Elek, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője volt, aki fiához írt Testamentumában a következőket hagyta örökül: „Vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.” Ezzel az intelemmel indult élete, amely teljes egészében az irodalomnak szentelődött.
Még csak nyolcéves volt, amikor első írása megjelent a Magyar Hírlap gyermeklapmellékletében, s ekkor határozta el, hogy apja nyomdokait követve ő is író lesz. 1896-tól a Barcsay utcai főgimnázium tanulója, ahol padtársa volt Hóman Bálint. A szorgos és tehetséges Marcellt az önképzőkör diákelnökévé is megválasztották. Ekkoriban kötött életre szóló barátságot az angol-osztrák bank vezérigazgatójának fiával, Lukács Györggyel, akivel szinte állandóan képezték egymást és magukat: szépirodalmi, szociológiai, filozófiai műveket olvastak, s az olvasottakat megvitatták egymással.
Az érettségit követően Benedek Marcell a budapesti tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója lett, Babits, Kosztolányi voltak egyetemi társai. 1904-ben barátaival, Lukáccsal, Bánóczi Lászlóval, Hevesi Sándorral, Kodály Zoltánnal és Balázs Bélával létrehozta a színház művészi és szociális megreformálását célul tűző Thália Társaságot. Ugyanebben az évben a Nemzeti Színház az ő fordításában mutatta be Rostand A napkeleti királykisasszony című verses drámáját, s megjelent első könyve, Don Juan feltámadása című verses regénye is. Harmadéves korában lett tanára Riedl Frigyes, aki egész élére példaképe maradt, s több művében is megidézte alakját. Az egyetem után 1912-ben a Markó utcai gimnázium tanára lett. Ugyanekkor felvételét kérte egy szabadkőműves páholyba is, s mind a tanáregyesületben, mind a páholyban részt vett az ifjúság mozgalmaiban. (Azt kevesen tudják, hogy már jóval később Benedek a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy utolsó nagymestere volt.) 1913-ban ösztöndíjjal egy évig a párizsi Sorbonne előadásait hallgatta, s a francia irodalom és kultúra iránti szeretete még jobban elmélyült.
Az I. világháború kitörésekor őt is besorozták, de mint az iskolában nélkülözhetetlent, felmentették a szolgálat alól. 1918-ban kinevezték a gimnázium igazgatójának. Az őszirózsás forradalmat lelkesen üdvözölte, s a Tanácsköztársaság idején a Tanárképző Intézet tanára és egyetemi előadó is volt. Emiatt a proletárdiktatúra után megfosztották állásától, s ettől kezdve irodalmi működéséből élt. Egy ideig a Dante Könyvkiadónál lektori munkát végzett, majd az Új Idők Rt.-hez került, amelynek később igazgatója lett. 1930 és 1939 között a Magyar Könyvkiadók Országos Egyesületének főtitkára volt. A fasizmus előretörése egyre inkább félelemmel töltötte el, s amikor a német csapatok megszállták az országot, ősei származási helyére, az erdélyi Kisbaconba menekült családjával együtt.
„Nem mindenki tud olvasni, aki az ábécét megtanulta. Sőt az sem tud olvasni, aki a középiskolában szorgalmasan megtanulta a stílus „kellékeit”, a műfajok elméletét és az irodalomtörténetet.
Ellenben vannak, akik nem tanulták meg a „kellékeket”, az elméletet, a történetet és tudnak olvasni.
Mert az olvasás: művészet. Szükséges és nem is alacsonyrendű kiegészítője az írás művészetének. „Megérteni annyi, mint egyenlőnek lenni” — mondotta Rafael. Ha végiggondoljuk ezt a gondolatot, be kell látnunk, hogy igaz, vagy legalább is igen közel jár az igazsághoz. Aki a legapróbb, titkos árnyalatig meg tudná érteni egy Dante, egy Beethoven, egy Rafael művét — aki ösztönszerűen rekonstruálni tudná magában azt az ösztönszerű, öntudatlan, titokzatos folyamatot, amely egy költői képet, egy zenei frázist létrehozott, egy fényhatás kifejezését megteremtette: az pozitív alkotás nélkül is egyenlő nagyság volna Dantéval, Beethovennel, Rafaellel. így a végletekig kiélezve, csak elméleti értéke van ennek az igazságnak; a megértésnek ekkora művésze még nem született meg, s akiben ennyi művészi adomány van, az alkot. De a teljes megértés csúcsáig hosszú út vezet föl, s e hosszú hágónak vannak állomásai, ahová feljutni már művészet.” (Benedek Marcell: Az olvasás művészete)
1945 és 1947 között a kolozsvári Bolyai Egyetem professzora, s emellett az ottani Magyar Színház dramaturgja és rendezője volt. 1947-ben tértek vissza Budapestre, s ekkor az ELTE bölcsészkarának tanára lett, s egészen 1962-ig oktatott. Ugyanekkor részt vett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat irodalmi népszerűsítő munkájának irányításában is. 1963-ban tevékenységéért, irodalomtörténészi munkásságáért Kossuth-díjjal jutalmazták.
Élete vége felé fokozatosan elveszített szeme világát, így utolsó műveit, a Naplómat olvasom című önéletírását és az Arany Jánosról szóló tanulmányát már csak diktálni tudta. 1969. május 30-án halt meg Budapesten.
Jelmondata volt: „Hivatásnak, egész életre szóló célnak érzem, hogy olvasni tanítsak – immár nem hatvan diákot, hanem mindenkit, aki olvasni akar.” Az olvasás megkedveltetését szolgálta többször átdolgozott és bővített műve, Az olvasás művészete, illetve három népszerűsítő irodalomesztétikai műve (Kis könyv a versről, Kis könyv a drámáról, Kis könyv a regényről), amelyek 1966-ban Irodalmi hármaskönyv címmel egy kötetben is megjelentek.
„Hogy bizonyosságot, abszolút és megnyugvással ismételgethető ítéleteket ez a kritika sem ád: ez, csökönyösen állítom, nem baj. Ma más sem tudja ezt megadni. Ha körülbelül ismerjük már a művész-kritikus egyéniségét, gyöngéit, elfogultságait, ellenszenveit és rajongásait: transzponálhatjuk az ítéletét a nekünk megfelelő hangnembe.
És ha idáig eljutottál, olvasóm: ha a magad emberségéből megítéled, a magad szája íze szerint élvezed az írót, s egy igazi kritikus-művész látásmódjával szemben is meg tudod, meg mered őrizni a magadét: akkor önérzettel forgathatod át azt a régi híres mondást, hogy anch’io sono pittore — arra, hogy anch’io sono lettore — én is olvasó vagyok.” (Benedek Marcell: Az olvasás művészete)
A magyar irodalomról írott munkái korszakalkotó jelentőségűek voltak, mind az 1924-es A modern magyar irodalom, mind az 1928-as Délsziget, és a magyar irodalom története. A világirodalommal foglalkozott az általa szerkesztett Irodalmi lexikon, a Kultúra Világa című sorozatban megjelent Világirodalom, valamint az 1968-69-ben megjelent háromkötetes Világirodalom. Tanulmányai (Zola, Shakespeare, Romain Rolland, G.B. Shaw) népszerűsítő jellegű írások voltak. Szépírói munkásságából kiemelkedik a Vulkán című önéletrajzi jellegű regénye, az I. világháború előtti radikális fiatalságról, illetve a Hamlet tanár úr, amelyben szeretett tanárának, Riedl Frigyesnek állított emléket. Műfordítóként is igen termékenynek bizonyult, közel kétszáz szépirodalmi művet ültetett át magyarra angol, német és francia nyelvből. Minden munkáját világos, érzékletes stílus, közvetlen hang és mélyen humanista gondolkodás jellemezte.
A családi hagyományt, az irodalommal való szoros kapcsolatot fiai is megtartották: András író, műfordító és dramaturg, István pedig orvos és író is volt egyszerre.
