„Mi a költői ihlet? És van-e egyáltalán? Sok költő úgy mutatkozik előttünk, mint aki természetfölötti lobogásban alkot, szinte félistenné magasztosulva, sőt talán földöntúli erőkkel egyesülve.” A költészet napján Weöres Sándor gondolatait ajánljuk.
1964 óta Magyarországon minden év április 11-én ünnepljük a költészet napját, József Attila születésének évfordulóján. Ez a dátum egy másik jelentős magyar íróhoz is kötődik: Márai Sándor is ezen a napon látta meg a napvilágot 1900-ban. Idén a 20. századi magyar irodalom egy másik csodálatos alkotója, Szabó Lőrinc gondolataival tisztelgünk a magyar költészet, valamint a versek alkotói és olvasói előtt.
WEÖRES SÁNDOR: AZ IHLET
Mi a költői ihlet? És van-e egyáltalán? Sok költő úgy mutatkozik előttünk, mint aki természetfölötti lobogásban alkot, szinte félistenné magasztosulva, sőt talán földöntúli erőkkel egyesülve. Mások kimondják, hogy a versírás is közönséges agymunka és semmi több, akárcsak egy mathematikai feladat megoldása. Az ihlet lélektani problémáját a sokféle nyilatkozat, célzás, sejtetés inkább összezagyválja, mint kibonyolítja; a költőnek saját alkotásmódjára vonatkozó megjegyzése többnyire inkább arra világít, hogy az illető milyennek óhajt látszani a kortársak előtt és főként az utókor előtt, mint ihletének valódi természetére. Minthogy az ihlet nem több és nem kevesebb, mint a műalkotásra-alkalmas kedélyállapot, tehát nyilván létezik; ámbár nem emberfölötti megszállottság, hanem emberi lelki-jelenség. Ahogy Németh László írja: „az agynak… létünk mélyéből felszálló erekciója az ihlet. Vannak, akikbe látogatóba jár, mint a lidérc a toronyba, vannak, akiken állandóan átvilágít s vannak, akik mint a zseblámpát, gombnyomásra gyújtják.“
Egy számtanpéldát megoldani, egv cikket megírni bármikor tudok, kivéve az egészen szélsőséges lelkiállapotokat — de a vers íráshoz különleges szellemi konstelláció kell; ezt a különleges konstellációt nevezzük ihletnek. A közhiedelem szerint az ihlet: alkotó-révület, trance. Tény, hogy trance-ig is fokozódhatik; de a költeményeknek igen csekély hányada keletkezik eksztázisban és nem okvetlenül a legjobbak, sőt akárhányszor a legrosszabbak. Talán nincs ember, aki valamilyen fajta eksztázist nem élt át: bárkivel előfordul, hogy „magából kikelve“, hévvel panaszkodik, veszekszik, vagy vitatkozik, míg végre a fölindultsága eksztázissá fokozódik. Emlékezzünk efféle érzésre: az idegrendszer izgalma szinte elzárja tudatunk elől a külvilágnak és szellemi alkatunknak nem ide vonatkozó elemeit, ellenben hihetetlen könnyűséggel válik gondolattá és kifejezéssé mindaz, ami a felindulásunkkal kapcsolatos tárgykörbe tartozik; az eksztázis a tudat-működést egyirányúvá kényszeríti és mértéktelenül fokozza. Ugyanez vonatkozik az alkotó révületre (vagyis nem magára az ihletre, csak annak leghevenyebb fajtájára): a költőt a saját gondolata, vagy hangulata ideg-izgalomba ejti; az izgalom fokról-fokra erősödik és mindent elhomályosít, kivéve az eksztázist okozó gondolatcsoportot, mely annál inkább kidomborodik és a tudat fölött egyedül- uralkodóvá válik. Ez az, amit úgy hívnak, hogy a költőt „meg szállja az ihlet“. De általában csak kezdőknél és dilettánsoknál gyakori; aki rendszeres poétamunkát folytat, az megszokja a költészet légkörét és nem egykönnyen kerül révületbe. Ne higyjük révületnek az ihletet; minden szellemi emóciónak révület a maximuma, köztük az ihletnek is; de a paroxizmus itt is csak eset leges jelenség.
Lássuk: melyek a vers-alkotó kedélyállapot feltétlen kritériumai? A külvilág behatásaitól mentes magunkbamerültség; alkatunk önkénytelen, vagy szándékos összpontosulása, ajzottsága, lnely lehetővé teszi, hogy verselő- és fogalmazó-készségünk működése ne csak gépies legyen: ez az ihlet; föltétien jellemzője csak ennyi. Közönséges szellemi munkához a gondolkozás koncentráltsága kell; a versíráshoz ihlet szükséges, vagyis nemcsak a gondolkozásnak, de az idegzetnek, minden szellemi erőnknek koncentráltsága kell. Versírásnál az értelmi feszültség és az ideg állapot feszültsége jóformán egyenrangú munkatársak; és ezen nem változtat, hogy a magunkbarmerülést és teljes feszültséget megszokhatjuk és már alig érzékeljük, már szinte „gombnyomásra gyullad“, könnyűszerrel belehelyezkedünk és éppoly könnyen kilépünk belőle. — Mikor kedélyünk a külvilággal szoros kapcsolatban van és jórészt a külső körülmények származéka: ilyen állapotban legföljebb rigmust lehet írni, nem pedig költeményt; hiába van „fámánk“, ha éppen hiányzik belőlünk! az alkotó feszültség lehetősége. De az ihlet sem minden: ha nincs jelen bennünk valamilyen kifejezhetőségre-megérett tartalom és ha pillanatnyi gondolataink áramlásából sem alakul ki semmi megrögzíthető, akkor a magunkba-merülés csak mint egy sötét, üres mélység tátong. Az acélból csak kellő hőfokon lehet formálható anyag; viszont hiábavaló a hőfok, ha nincs acél.
Az ihlet erősségi foka igen sokféle lehet, a külvilágtól elszigetelődött tudat nyugodt munkálkodásától az őrjöngés-szerű révületig — de az ihlet intenzitásából egyáltalán nem következik a létrejött mű értékfoka. Gyakorta a vers sikerülésének jobban kedvez a benső harmónia, mint az eksztatikus izgalom. Mindenképpen túlzás az alkotó-révületet dilettantizmusnak és infantilizmusnak nevezni, mint Spitteler teszi; vagy a művészethez fűződő babonák körébe utalni, mint Valéry; de éppígy túlzás ki váltságos nimbusszal övezni. A költő ihlete a kezdőkorban intenzívebb, mint később, mikor már megszokja az alkotó-munkát; és az is bizonyos, hogy a révület szorgalmasabban látogatja a fűzfa poétákat, mint a költőket: láttam már, mikor az érzelmes ügyvéd- bojtárt, vagy a vátesszé-bolondított parasztlegényt „megszállja az ihlet“, előkapja a papirost és ceruzát, ír rendületlenül, átszellemült arccal, révedező részeg tekintettel, teljesen kikapcsolódva a külvilágból. Dilettáns regényeket olvasva, gyakran érezhetjük, hogy a szöveg valahol áttüzesedik, az író itt megihletődött és munkája mégrosszabbá vált, ha ugyan egyáltalán lehetséges; a kifejezések megduzzadnak, lelkendezve kalimpálnak ég és föld között, vagy könnypocsolyává terpeszkednek. Könnyű megérezni, hogy az írás az ihletnek milyen hőfokán keletkezett. Az eksztázis rányomja bélyegét a műre: a rossz költő versét mégrosszabbá teszi, handabandázóvá, vagy érzelgőssé és mindenképpen nevetségessé; viszont az „Emlékezés egy nyár-éjszakára“ soraiból lángnyelvként lobog a trance és a „Halk, bánatos szökésiben gyors, rövid fel villanással vakít, mint egy meteor.* Az eksztázis hevét, lendületét nem utánozhatja semmiféle szándékos mesterkedés — ellenben architektonikus versszépséget, bonyolult részlet-finomságokat so sem a féktelen lobogás termel, hanem a nyugodt és meggondolt munka. Tehát ne akarjuk az eksztázist a remekművek kritériumává emelni, se pedig a dilettantizmus bizonyítékává sűlyeszteni.
Vannak trance-ban született verseim, köztük alig egynéhány a jobbakból, annál több a kiadhatatlan legrosszabbakból. A trance nem járhat együtt önmegfigyeléssel; mégis, utólag vissza gondolva, nagyjából beszámolhatok róla. Nálam a „roham“ le folyása általában ílyenféle: Este, vagy éjtszaka van, egyedül vagyok a szobában, gondjaim elpárologtak és kicsit fáradt vagyok; Mindkettő Ady-verscím még nincs kedvem lefeküdni, de nem tudom, hogy mivel foglalkozzam, a túlságos ráérés üressége nyomaszt; körbe-körbe járok az asztal körül és „nem gondolok semmire“, de ebben a semmire se gondolásban számtalan emlék-törmelék csillámlik; tulajdonképpen cél- és irány-nélküli mindenfélére gondolás. A hintázó körbe-járkálás narkotikus hatására az ernyedt és rend- szertelen gondolat-gomoly kezd jellegzetes hangulattá válni, határozott irányba rendeződni; szín-, forma- és hang-képzetek bizonytalan érzése támad bennem, annyira fátyolozottan, hogy pillanatra sem tudnám megrögzíteni őket, alakzatukról sejtelmem sincs, csak jellegüket érzem. Mintha súlytalanul járkálnék; és reális körülmények legföljebb pillanatnyilag bukkannak föl bennem. Minden cselekvés automatikus: gyakori cigaretta-töltés és rágyújtás, télen a kályhára-rakás, ez-amaz, mind reflex-szerű: inkább történés, mint tett. Az egyirányúvá lett hangulat kezd megtelni egyirányú gondolatokkal: vagy egy régebben keletkezett motívum-csoport, vagy a gomolygásból kialakuló sejtelem szabja meg a gondolatok irányát; a versforma, ami ilyenkor fel ötlik bennem és késznek mutatkozik a tartalmat magába fogadni, többnyire egyszerű elemekből önkénytelenül tevődik össze, vagy már előbb kigondolt formám, vagy valamelyik szokásos forma. Gyakran már előzőleg él bennem a téma is, forma is, úgy, hogy egymáshoz közük sincsen: csak az ihlet házasítja össze őket. A kéjes, narkotizált érzés egyre fokozódik, néha a reszketésig és csöndes könnyekig (melyek inkább az idegek felajzottságától ered nek, mint elérzékenyüléstől); ebből az ernyedt és bódult állapotból, mintha jeges vízbe ugranám, hirtelen és kínos elhatározással kell a cselekvésbe, a vers megírásába kezdenem. írok pár sort, körbe sétálok, megint írok pár sort, esetleg javítok a kéziraton (kevés versem keletkezik javítás, áthuzgálás nélkül; és ahol a kézirat nem jelez változtatást, ott is gyakran a sokadik variáció íródott: ilyenkor a javítgatás leírás nélkül, fejben megtörténik). Az eksztázis tovább folytatódik fogalmazás közben is, de már nem ringató, hanem hajszoló és gyötrelmes állapot. Mikor az írás elkészült, fáradtan olvasgatom-javítgatom órák hosszat a szöveget, még mindig mámoros ködben, melyen át a vers délibábosan szép nek látszik; a tehén érezhet így, mikor borjazás utáni elcsigázottságában rögtön nyalogatni kezdi a borját. Ha valaki belép a szobába, amíg irok és megzavar: a pillanatnyi figyelem-elterelődés nem szokott ártani a hangulat lekötő-erejének; a zavaró körülmény elmúlásával újra hamarosan az előbbi kerékvágásban vagyok. De ha huzamosabban kizökkentenek, az ihlet elhomályosul, a vers nem bír folytatódni és ilyenkor órákig bágyadt és szórakozott vagyok; míg ha zavartalanul bevégezhetem a verset, könnyű fáradtságon kívül semmi kellemetlen érzés sem marad.
Verseim közül pl. a „Csönge, 1932. november“, „Rövid dal“ a pillanatnyi hangulat mozaikjából tevődött össze: a tárgy, forma, kifejezésmód „csak úgy jött“; nem is volt róla egészen pontos tudomásom, hogy tulajdonképpen mifélét irok. A „Kísértettnél a téma és a kifejezések egy része már fejben készen állt, de a forma nem; a „Gyermekdal“-nál a régebben kitalált formához váratlanul képződött a tartalom: a „Kovács“-ban az egymástól függetlenül meglévő forma és gondolat olvadt egybe balladaszerű verssé, melynek meséje váratlanul keletkezett. — Olykor a révület valami esemény, látvány, vagy egyéb külső körülmény nyomán fejlődik, abból a hangulat- és gondolat-csoportból, melyet a körülmény támaszt: az ilyen ihlet többnyire meddő, a megformáló képesség a trance ellenére sem működik, mert az élményeknek érési idő, rendeződés és lehiggadás kell ahhoz, hogy költeménnyé alakulhassanak. Az élmény nyomán azonnal fellépő ihlet csak levezethetetlen feszültséget, rossz közérzetet gyümölcsözik és semmi többet; bár igen kivételes esetekben előfordul, hogy az élménnyel egyidőben fellépő ihletből is ki tud bontakozni a vers (így keletkezett pl. az „Esős éjszaka“). Gyakoribb és kedvezőbb, hogy az emlékké vált élményből lobog föl a trance. Egy ismerősöm fivérének halálhíre merev fenségű archaikus hangulatot kel tett bennem: ebből lett a „Halotti maszk“. Legborzalmasabb ihletemlékem a „Hazatéréséhez fűződik: az eksztázis rohamosan jött, erőszakosan; a számomra fájdalmas mondanivaló a rossz érzést görcsökig fokozta. De az ihlet túlságos intenzitása nálam egyre ritkább: és ritkán eredményez jó verseket, inkább csak szélsőségeseket; és az eksztázisban-írásnál, mikor a költemény élő organizmusként fakad, nem lehetséges a műalkotás legtudatosabb része, a kompozíció. Többnyire úgy ülök le verset írni, hogy már tisztán áll előttem a tárgy, forma, szerkezet-váz és a tudatomban leíratlanul készen állnak a vezérmotívumokat jelentő verssorok; és a meg írás már nem egyéb, mint a megfogalmazatlanul létezőnek ki formálása. Számtalan ilyen kifejtetlen tömböt cipelek az agyamban; megérzem az időt, mikor a leendő mű már annyira készen áll bennem, hogy kialakítását elkezdhetem; ilyenkor az írás pusztán értelmi összpontosulással, elhatározottan kezdődik, de a pozíció és a mondatok hajladozása határozatlan melódiát párolog és belőle szelíden kibontakozik az ihlet: nem vad révület, csak csöndes átszellemültség; munkám mellé az ihletnek csak egy halvány és jótékony sugara társul, ami a kidolgozás vesződségét inkább zsongítóan enyhíti, mint fájdalmassá teszi. így írtam a „Fű, fa, füst“-öt, „Ábrahám áldozásáét és sok mást. Az ilyen versek, különösen ha hosszabbak, részletekben készülnek el, több neki- ülésre; az sem baj, ha félbe kell hagynom, mert máskor is folytatni tudom — míg a révületben keletkező írások, ha esetleg félbemaradnak, később bajosan folytathatók. A versköltéshez szükséges feszültség csak néha keletkezik váratlanul és akaratlanul, de többnyire a megszokás következtében bármikor előáll, ha szükség van rá; ihletem csak ritkán „toronyi üdére“, legtöbbször „gombnyomásra gyullad“. De mikor valamilyen életkörülmény erősen foglakoztak nem tudom magamat versírásra összpontosítani, a „zseblámpa“ ilyenkor nem működik. Ha városon élek, ritkán sikerül verset írnom: a városi mozgalmasság megbontja benső életem erősségét; predesztinált falusi költő vagyok. Teljesen üres, közönyös kedély kell nekem a verseléshez; ha nem foglalkoztat semmi, jöhet a költészet, hogy kitöltse az ürességet.
Ihletszerű állapot a fokozott és túláradó gyönyörködés is, akár műélvezet, akár primér valóságra irányul; és a passzív gyönyörködés akárhányszor aktív alkotó-ihletté válik, néha közvetlen folytatásképpen, néha pedig később, a visszaemlékezéskor. — A műélvezet, a hatás gyakori ihlető — ezt sokkal több poéta tudja, mint amennyi elismeri. És van egy műfaj, mely jóformán kizárólag a műélvezet-nyújtotta ihletből táplálkozik: a műfordítás. Ha egy műfordításban elevenség és lendület vám, ilyenkor az eredeti költemény nemcsak vezérfonala volt a fordítónak, de ihletője is. — Ami pedig a világ látványaiban és hangjaiban való gyönyörködést illeti: két módon nyújthat alkotó-feszültséget: köz vetve, mikor nem az érzékelésünkből, hanem az érzékelés nyomán fakadó gondolatainkból származik a hangulat; és közvetlenül, mikor pusztán a benyomás szépsége átjár bennünket, a nélkül, hogy bármit is hozzáfűznénk. Az első: aktív szellemi mozgás, mely azonnal is verssé rögzítődhet, ha meg tudunk birkózni a még rendezetlen friss élménnyel. A második: passzív érzés, szinte személytelenül nyugalmas feloldódás; csak a későbbi visszaemlékezéskor szokott egy-egy leíró verset fakasztani. Weöres Sándor.
* „Arany János hátrahagyott iratai és levelezése“, Ráth Mór kiadása 1889., 4. kötet 146—149. old. — A magyar irodalomba tartozó költő-önvallomások közül igen figyelemreméltó még Kosztolányi Dezső cikke: „Hogy születik a vers és a regény?“ Megjelent két folytatásban a „Pesti Hírlap Vasárnapjáéban, 1931. márc. 8. és 15.
