Babits Mihály: A titokzatos mesterség

„Akkor hát mi teszi a vers értékét? Azt kellene hinni, hogy maga a röpülés, a forma; vannak is akik erre esküsznek. Ezek szerint a tartalom mellékes, minden a megcsinálás: az ívelés tökéletessége, szavak zenéje, rímek és ritmusok játéka. Azonban ez sem igaz…” A 60 éve, 1964. április 11-től megtartott költészet napján Babits Mihály gondolataival ünneplünk.

1964-től minden évben április 11-én, József Attila (1905-1937) születésnapján ünneplik Magyarországon a költészet napját. Ugyanezen a napon született a magyar irodalom egy másik kiemelkedő alakja, Márai Sándor (1900-1989) is.

A 60 éve megtartott költészet napján egy másik újító költőfejedelem, Babits Mihály nagyszerű jegyezetét ajánljuk, melynek témája a „titokzatos mesterség”.

Babits költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig jutott el, egyike a legképgazdagabb költőknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed, jelentősek tanulmányai, esszéi, irodalomtörténeti munkái is. Vallásos katolikus volt, vágyott a hitre, amely egyet jelentett nála a humanizmussal.

BABITS MIHÁLY: A TITOKZATOS MESTERSÉG

1938 november

Nincs titokzatosabb mesterség a költészetnél.

Szegény Tóth Árpáddal sokszor beszélgettünk erről, s kölcsönösen megerősítettük egymást ebben az érzésünkben. Mert miben áll a költő mestersége? Talán valami új gondolatok termelésében, érdekes lelki tartalom kifejezésében, bölcs eszmék és mély érzések közlésében? Szó sincs róla. A legbölcsebb eszmékből rossz vers lehet. Mély érzésekből gyermeteg zengemény fakadhat. Viszont ezerszer megírt közhelyek ismétlése adhat remekművet. Tessék próbát tenni: hogyan hat a világ legszebb költeménye, ha prózában mondom el tartalmát? Mulatságos társasjáték lenne, amilyeneket Karinthy szeretett csinálni… Mulatságos és kegyetlen.

A legcsodálatosabb hogy a túlságosan mély vagy bölcs tartalom még árt is a versnek. Mindenki tudja ezt. Vannak kiváló és nagyratörő költők akiket ez ölt meg. Súllyal terhelve nem lehet röpülni; s itt aztán mindegy, ha a teher csupa arany és drágakő is…

Akkor hát mi teszi a vers értékét? Azt kellene hinni, hogy maga a röpülés, a forma; vannak is akik erre esküsznek. Ezek szerint a tartalom mellékes, minden a megcsinálás: az ívelés tökéletessége, szavak zenéje, rímek és ritmusok játéka. Azonban ez sem igaz; sőt gyakran ép ellenkezőleg, a szép szavak, a kifogástalanul csengő rímek rontják el és ütik agyon a verset. Egy kicsit hanyagabb kifejezés, egy kicsit rosszabb rímek megmenthették volna. Nincsen itt kibúvó, mindenkép beleesünk a paradoxonba. Még azt sem lehet mondani, hogy a forma és tartalom összhangjában volna a titok. Hiszen nem egyszer ép az az ellentét bűvöl el, amit öntudatlan érzünk a forma és tartalom között.

Egyszóval, titokzatos mesterség. Ismertem eredeti gondolkodású, mélységes és gazdag szellemű, sőt tagadhatatlanul zseniális embert, akinek egyetlen vágya volt, hogy költő legyen! Verselni is tudott, kitűnő ügyességgel. Amit írt, az minden gáncstalan lett, előkelő és unalmas.

A Múzsa rendkívül igazságtalan hölgy és szeszélyesen osztja kegyeit. Egy barátom viszont arról panaszkodik, hogy egyre több az olyan költő, akinek sem műveltsége, sem ítélőképessége nem mondható valami magasrendünek. Képtelen állapot: határozottan ostobák és mégis jó költők.

– Valamikor meg voltam győződve, hogy jó verset csak finomabb szellemű ember írhat.

Megnyugtattam, hogy ezen a téren minden lehetséges. Még az is, hogy valaki nem tud két rímet összehozni, nem ismeri a különbséget jambus és trochaeus közt, s ennek ellenére igazi és nem-utolsó költő. Ilyen is van. Rím és jambus éppoly kevéssé szükséges a költőnek, mint gondolat és tudás. Mi szükséges hát? A régiek abban a hitben voltak, hogy a verselőnek titkos ösztön diktál, isteni sugallat, az ő tudása nem földi tudás, ritmusai csak ködön átszűrt, halvány sejtelmei egy mennyei ritmusnak. A költő latin neve vates volt, azaz jós. A nemzet nagy lantosai ma is «látnokok». Minduntalan hallunk például Ady csodálatos megérzéseiről és «jóslásairól». Dehát hogy is áll a dolog ezzel a látnoki képességgel és isteni sugallattal? Egyszer megpróbáltam elemezni Adynak egy ilyen költői jóslatát. «Vagy láng csap az ódon vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.»

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

Vagy, vagy… A vers híres és valóban gyujtó hatású. Mégis, mit mond ez a különös, alternatív jóslat? Nem többet, mint ha a megkérdezett időjós azt felelné a holnapi nap időjárását illetően:

– Vagy sütni fog a nap, vagy pedig továbbra is felhők borítják az eget.

Azaz semmit. Mi van emögött a semmi mögött, ami izgatni és lelkesíteni képes? Talán magának a sorsnak dodonai volta, a nemzeti jövő izgató kétessége jelenik meg a költő szavainak fátylában, mint az Ür a Madách Ádámá-nak látomásában… Eszembe jut egy másik közismert párvers is. Ez pedig éppen abból a költeményből való, amely talán líránk legnagyobb dicsősége! Az európai költészet egyik leghatalmasabb énekéből! Vörösmarty írta, aki nemcsak nagy költő volt, hanem kivételesen nyilt és gazdag szellem is. S ebben a két sorban az egész életről zeng ítéletet, mintegy a végső kijózanulás ihletével, mely maga is egy különös neme a részegségnek:

A maguk helyén hatalmas szépségű versek ezek, kitörő közvetlenségükkel szinte belecsapnak az olvasóba, nem költőiek s mégis mélyen azok, erő és reszketés egyszerre. De ha csak úgy prózában nézem őket, mennyire megtámadható a logikájuk, sőt egész frivolan kicsúfolható! Mert micsoda logika ez! Könnyen rá lehetne idézni egy híres pesti mondást. Az öreg klubszolga mondását, aki az Élet helyett a másik nagybetűs szörnyetegről, az Asszonyról, fejtette ki sommás véleményét, ilyenformán:

– Minden asszony egyforma: egyik ilyen, másik olyan…

Egyszer fázott, másszor lánggal égett… Pedighát csakugyan mindig így volt ez a világ, aminthogy az asszony is, egyik ilyen, másik olyan, mind egyforma… Az öreg klubszolgát persze kineveted, mert prózában beszél. A vers, az más, itt rejtelmes módon a legfurcsább logikának is igaza lehet. Itt színarany bölcseséggé válhat a leglaposabb semmitmondás. Titokzatos egy mesterség!